>>>>>[Ez a novella a bevezetője a saját Óperencia nevű világomban játszódó kalandsorozatomnak, ami a The Witcher RPG rendszerét fogja használni.

Íródott: 2024.04.07.]<<<<<

A jel

Atris szentélyének az erdő egy kisebb tisztása adott helyet. Az évek során a hívők számos faragással díszítették a fa oltárt, aminek köszönhetően mára már alig látszik, hogy valaha csupán egy széles fa tönkje volt. Most egy lány, Efimiya, Atris papnője, és egy helyi fiú, Natan ücsörgött rajta. Beszélgettek és nevetgéltek, de a tisztás szélén álló egyik fa mögött bujkáló három kislány nem hallotta miről diskuráltak.

- Mindjárt csinálni fogják - szólt Sofia. Szalmaszőke hajában még több levél és gally akadt, ahogyan kicsit előrébb mászott a bokrok között, hogy jobban lásson.

- Micsodát? - suttogta Sigrid.

Sofia a vörös hajú kislányhoz fordult; kék szemei izgatottan csillogtak.

- A szerelmeskedést.

- Az amikor csókolóznak? - kérdezte bizonytalanul Sigrid. - De olyat már csináltak.

- Nem az - csóválta a fejét Sofia. - Az, amikor levetkőznek, összebújnak és ölelkeznek.

Sigrid értetlenül pislogott.

- Anya mesélte róla - folytatta a szőke kislány. - Apával akkor szokták csinálni, amikor azt hiszik alszom. Pedig valójában leskelődöm.

Sofia lelkesen kezdte magyarázni a szerelmeskedést Sigridnek, akinek csupa szeplő arcára egyre nagyobb csodálkozás ült ki. Kamilla hátrébb állva hallgatta őket és a nyakában függő Négy Istennő medáljával babrált. Mióta kijöttek az erdőbe, furcsán csiklandozta a mellkasát és különösen érezte magát tőle.

- Mit csináltok, törpök? - hallatszott Efimiya kiáltása a tisztásról. - Ugye semmi rosszaságot.

A kislányok egyszerre elhallgattak, mintha rajtakapták volna őket valamin.

- Nem! - kiabálta vissza Sofia. - Jók vagyunk!

- Helyes - válaszolta a papnő és hátralökte hosszú, különös fonatokból álló szinte már fehér haját. - Ne kószáljatok el nagyon!

- Nem fogunk!

Kamilla nyakában hirtelen erősen megremegett a medál. Ösztönösen rámarkolt; érezte a húzását. Megfordult és barna szemeit végighordta a homályos erdőn. A medál erősen megrándult a markában, majd újra. Kamilla lassan elindult és követte amerre vezette. Biztos volt benne, hogy az istennők mutatni akarnak neki valamit.

Nem figyelte, hogy merre haladt, így egyszer csak teljesen egyedül találta magát. A fák magasan nyúltak az égbe körülötte, a lombjaik teljesen eltakarták az eget csak foltokban engedve le a fényt a gyér aljnövényzethez. Kamilla tudta, amit minden gyerek, hogy az erdő tele van veszélyekkel. Farkasok és medvék lakják, sőt, még szörnyek is. Most azonban minden békés volt.

A medál kitartóan húzta a kislányt, ő pedig követte. Kerülgette az öreg fák földből kitüremkedő göcsörtös gyökereit és a mohás sziklákat, mígnem vízcsobogást hallott. A kis medrében csörgedező patak látványától megkönnyebbült. Tudta, hogy ha követi amerre folyik, akkor kijut az erdőből valahol Sólyomvár közelében.

A medálja itt már egészen erősen húzta; érezte, hogy közel van. Kamilla átugrotta a patakot és óvatosan lépkedett a fák és bokrok között. Ekkor megpillantott az egyik fán valami különös vésetet. A medálja hevesen rángatózott, ahogyan közelebb ment hozzá. A szimbólumot láthatóan frissen vésték a fába.

Egy kör volt, amiből számos hol egyenes, hol görbe vonal ágazott ki. Lehetett volna bogár, de ahhoz túl sok lába lett volna, esetleg egy nap, de ahhoz a sugarai túl különösek voltak. Kamilla számára teljesen ismeretlen volt a jelkép, de már rápillantva is érezte, hogy valami rossz és ártó dolog volt. Azt azonban nem tudta volna megmondani, miért.

A kislány keresett a pataknál egy megfelelő követ, majd visszament a fához, lábujjhelyre állt és elkezdte ütögetni és karcolni a jelet. Tönkre akarta tenni annyira, hogy az ne tudja kifejteni a rontását a környékre, akármi is legyen az.

Miközben dolgozott a medálja erősen lüktetett a nyakában. Hirtelen ágak recsegését és egy éles, vinnyogó hangot hallott meg a háta mögött. Ijedten megpördült és felsikoltott. Egy apró, kopasz, szürke bőrű lény vicsorgott rá ronda sárga fogaival. Lapos orra fölötti mélyen ülő szemeivel fenyegetően meredt a kislányra. Kamilla ledermedt a rémülettől.

A teremtmény pillanatokig csak bámulta a kislányt, majd váratlanul felvisított és meglódult felé. Kamilla felkiáltott ijedtében és átesett a fa gyökerén, aminek köszönhetően a lény ő helyette a fának ugrott neki. Kihasználva a rém kábultságát, a kislány felpattant és szaladni kezdett. A patakot követte, mert ez volt az egyetlen, amiről tudta, hogy a biztonságba vezeti. Futás közben hallotta a recsegő ágakat, a morgást és visítozást, ahogyan a lény üldözte.

Kamilla botladozva kerülgette kiálló gyökereket, ágakat és nagyobb köveket. Azonban, mikor megpróbált átugrani egy nagyobb, mohás gyökeret, a szoknyája beleakadt és hasra esett. Amikor hátrafordult, a lény már ott vicsorgott mögötte, hadonászott a karmaival és lassan közeledett felé. A kislány rémülten mászott hátra előle egy közeli fáig, a kezébe vette a medálját és imádkozni kezdett az istennőkhöz.

- Erőt adjatok a nyomorultaknak és megtörteknek. Amikor kínunkban kiáltunk, ti megértitek. És a vakító fények kialszanak. A szemeink felisszák az árnyakat...

Kamilla teste megremegett a hirtelen hidegtől, ami körülölelte. A teremtmény is érezhette, mert nem mozdult, csak zavarodottan és ijedten forgatta csúf fejét. Olyan hideg lett, hogy a kislány fázni kezdett és már látta a saját leheletét is. Körbepillantva meglepetten látta, ahogyan a füvön és a fák törzsein jég kristályosodott ki, sőt, még a patak felszínét is beborította a jég.

Kamilla ekkor látta meg a teljesen feketébe öltözött nőt. A haja hosszú volt és vörös, de nem olyan, mint Sigridé, hanem mint a vér. Ahogyan közeledett, olyan volt, mintha ő maga hozta volna a fagyot. A torz lény morgott rá és felé kapott a karmaival.

A vörös hajú nő felemelte a kezét és felkiáltott. A hangja rémisztő mennydörgésként dübörgött és olyan nyelven szólt, amit Kamilla nem értett. A szavaira a patakot borító jég feltöredezett és vízcseppek emelkedtek ki belőle, amik a döbbent kislány szeme láttára fagytak meg a levegőben, majd a nő intésére a rémséges lényre záporoztak. A vére a fűre fröcskölt és egy hang nélkül holtan esett össze.

A nő ezután Kamillára pillantott és lassan elindult felé. A szemei világosak voltak és hidegek. A kislány még jobban összehúzta magát a fa tövében; a fagy egyre mélyebbre hatolt reszkető testébe. Úgy szorította a Négy Istennő medálját, hogy belefájdult a keze.

- Kamilla!

A kiáltás közelről hangzott és még több másik követte. Kamilla csak egy pillanatra kapta a fejét a hangok irányába, de mire visszafordult, a vörös hajú nő már nem volt sehol.

A fák közül először Natan bukkant elő, kezében az íjával és egy már az idegre helyezett nyílvesszővel. Őt Efimiya követte szorosan mellette Sofiával és Sigriddel.

A papnő azonnal Kamillához sietett.

- Hála Atrisnak, hogy nincsen semmi bajod - mondta megkönnyebbülten és magához ölelte a kislányt, miután nem látott rajta sérülést. - Mondtam, hogy ne kószálj el.

- Jaj, de ronda - hüledezett Sofia a halott lény láttán.

- Az meg micsoda? - kérdezte Efimiya szorosan fogva Kamilla kezét.

- Hallottam már ezekről - mondta a fiú és megbökdöste a lábával a kopasz lény tetemét, majd a fákat kezdte fürkészni. - Csapatokban szoktak lenne. Ha ez itt van, akkor a többi se lehet messze. Jobb, ha megyünk.

- Jól van, lányok, gyertek - hívta oda őket Efimiya. - Sofia, fogd meg a kezem. Sigrid, te pedig az övét. Megyünk haza.

Út közben a különös szimbólum járt Kamilla fejében. Nem értette a jelentését, de tudta, hogy az istennők okkal mutatták meg neki és majd felfedi előtte a jelentőségét, amikor eljön az ideje.