>>>>>[Ez a "Patkányok a falban" kaland utáni eseményeket leíró rövid novella.
Az mindig furcsa, mikor Doris és Irnik együtt van. Mindketten régóta csinálják, amit csinálnak és profik benne, de nekik is vannak gyenge pontjaik és néha már ők sem bírják tovább. Ahogy korábban Irnik tört össze (lásd Öreg katona), most Doris-ról írtam ezt a rövid novellát, hogy mennyire megviselték a történtek.
Kettejük kapcsolatának a mélységét jól jelzi, hogy a hírhedten mogorva és zárkózott Doris egyedül Irnikkel kettesben mosolyog, nevet, sír és úgy általában nyitott az érzéseivel kapcsolatban. És ez fordítva is így van.
Szereplők:
- Doris Hauzer, Knight Errant százados
- Irnik, Magyar Honvédség ex-Rohamlövésze, ex-zsoldos
Íródott: 2016.08.06.]<<<<<
Engedd ki
"Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok."
- Edgar Allan Poe - Nyugtalanság völgye (Kardos László fordítása)
- Gondoltam, hogy nem fogsz szó nélkül elmenni -mondta a nő miután a motorról leszállva meglátta az épület oldalánál a férfit.
- Hogy bírod? -kérdezte Irnik.
Doris megállt a férfi előtt és karba tette a kezeit.
- Jól vagyok.
- Pont olyan rosszul hazudsz mint én.
A nő dühösen bámult a férfira.
- Fogalmad sincs mi volt odalent.
- Nem -válaszolta Irnik nyugodtan. -De eleget láttam belőle. Nem szabadott volna lemenned.
- Hanem kinek? -kérdezte Doris ingerülten. -Neked? Nekik? Egyikőtöknek sem volt dolga ilyennel. Nekem volt. És megöltem őket. Ha visszajöttek... Látnom kellett.
A nő hangja elcsuklott. Az oldalába markolt és az egész teste megremegett. Irnik megfogta Doris vállát.
- Még ha vissza is jönnek nem kell egyedül menned a világ ellen -mondta. -Ők hívtak minket és jöttünk. Még te is. Ha te hívsz, akkor is menni fogunk. Én biztos.
- De soha nem ér véget. Mindig visszajönnek és mindig túl későn érek oda és...
Doris a fejéhez kapott és megszédült. Irnik előrelépett, magához ölelte a nőt és a fejét a mellére fektette.
- Olyan sok a halott... és a gyerekek is... Láttad a gyerekeket?
- Láttam őket -felelte a férfi.
- Nem akarom, hogy visszajöjjenek.
- Nem fognak. Elintéztétek őket.
- Nem -rázta meg a fejét Doris.
Irnik érezte, hogy nő kezei ökölbe szorultak a mellkasán és az egész teste be volt feszülve. Küszködött magával.
- Engedd ki -mondta a férfi. -Nem mondom el senkinek.
- Köszönöm -válaszolta Doris és sírva fakadt.
A nőnek tényleg már volt dolga egy hasonlóan ocsmány esettel, ami sokkal nagyobb nyomot hagyott a médiában pár éve. Irnik nem tudta pontosan mi történt ott, Doris, érthető okokból, nem beszélt róla és most ez felhozott benne néhány emléket, amit nem szeretett volna viszontlátni. Mindkettőnknek megvannak a magunk sebei, gondolta a férfi.
Eltartott pár percig, amíg Doris lenyugodott. Utána csak álltak csendben a lámpák homályos fényében.
- Rád férne a pihenés -szólt Irnik. -Kocsival vagyok.
- Az tényleg jó lenne -mondta Doris. -De mi van Krisztával?
A férfi elmosolyodott.
- Jól van. Az egyik barátom vigyáz rá. Az egyik nap azt mondta, hogy szeretne újra találkozni veled.
- Tényleg?
- Igen. Azt hiszem meg akarja köszönni, hogy elhoztad.
- Ez aranyos.
Elhallgattak pár hosszú pillanatra.
- Mindjárt mehetünk -szólalt meg újra Doris -, csak adj még pár percet.
- Amennyire szükséged van -válaszolta Irnik és megsimogatta a nő fejét. -Hosszú éjszaka volt. Én nem sietek sehova.
***
Doris egy sötét sikátorban járt, amit csak gyenge lámpák fénye töltött be. A szűk folyosószerű utca látszólag a végtelenbe tartott. Hideg szél süvített végig rajta, ami tolta előre a nőt, aki végül lassan elindult. Furcsán ismerős félelmet érzett, ahogy haladt előre.
A sötét sarkokban emberek kuporogtak. Megkínzott tekintetükkel segítségkérően néztek rá. Gyerekek bámultak rá nagy szemeikkel. Az egyik megragadta a kezét és húzta vissza. Doris megtorpant és összeszorult a gyomra, ahogy meglátta a síró kisfiút, ahogy fogatlan, nyelv nélküli vérző szájával tátogva próbál mondani neki valamit.
A nő hátrafordult és rengeteg embert látott. Meggyötört nőket, férfiakat és gyerekeket, akik mind őt követték némán. Megfogta a kisfiú kezét és tovább ment a sikátorban. Fény volt az utca végén, amiben egy magas sötét árnyék állt, aminek a látványától Doris félelme rémületté vált. A kisfiú nyöszörögve megszorította a kezét.
Hirtelen a falakból fogak nőttek ki körülöttük, aztán szájak nyíltak, amik éhesen tátogtak. A sikátor elkezdett rájuk tekeredni, szűkülni és elnyelni őket. A fogak rémisztően közeledtek. Az emberek sikoltoztak és kiabáltak. Az árnyék csak állt a fényben és mozdulatlanul figyelte az egészet.
Doris magához ölelte a kisfiút, aztán a sikátor elnyelte őket.
A nő levegő után kapkodva és izzadságban úszva riadt fel. Felült az ágyban és körbenézett a sötét szobában. A szíve majd kiugrott a mellkasából. Két erős kar ölelte át.
- Még egy rémálom? -kérdezte Irnik.
Doris bólogatott, miközben próbálta szabályozni a légzését, aztán odabújt a férfihoz.
- Még mindig ott van kint, Irnik -mondta. -Nem öltük meg.
- Ezek csak álmok. Majd eltűnnek -csitítgatta a férfi.
- Bárcsak tudnék neked hinni.
>>>>>[Amiről Doris beszél az a Hasfelmetsző ügy, ami még az első novellákban is előkerült és amit a nő bravúros módon egyedül oldott meg, habár senki sem tudja hogyan. A nő reakciója és elbeszélése azt sugallja, hogy hasonló volt ehhez az esethez, tehát nem volt szép.]<<<<<
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.