>>>>>[Ennek a novellának a célja egy karakterötlet kibontása volt. Jen egy Elodoth (a félhold alatt átalakult) vérfarkas, aki magában hordozza a Hold kettősségét. Világos és sötét. Jó és rossz. Nő és férfi. Ember és fenevad.

Ezt a kettősséget erősíti az is, hogy azon kevés vérfarkas közé tartozik, aki nem csak emberből farkasba, de nőből férfiba is képes átalakulni (és ez az átalakulás nem csak látszólagos, hanem teljes mértékben funkcionális is). A természetére is a kettősség jellemző. Egyrészről egy barátságos ember, aki próbál segíteni másoknak, másrészről egy szörnyeteg, aki élvez másoknak szenvedést okozni.

Korábban egy olyan falka tagja volt, akik rivális vérfarkasokra vadásztak. Jen élvezte a vadászatot és a gyilkolást, túlságosan is, ezért úgy érezte ott kell hagynia falkát, mielőtt visszafordíthatatlanul megváltozik. Ennek a döntésnek a következményeit azóta is szenvedi. Régi falkája nem engedi el Jen árulását ilyen könnyen.

Szereplők

• Jen, "Kétarc", Elodoth vérfarkas, ex-Blood Talon falkatag

Íródott: 2019.09.12.]<<<<<

Jen - Luna két arca

"Külsőre hófehér angyalok, de lelkükben, akár a ragadozó farkasok."
- Lucy Maud Montgomery

A Hold magasan járt az erdő fölött. Ezüstös fényében különös szellemeknek tűntek a falka vágtázó tagjai. Minden csendes volt. A farkasok vadásztak, a világ pedig lélegzetvisszafojtva figyelt.

A széle belekapott a fiatal nőstény bundájába. A préda szaga izgatottsággal töltötte el. Már közel voltak. Megszaporázta a tempót. Szinte már érezte a vér ízét és a diadal okozta mámort.

Az alfa megállt egy kopár domb tetején, és letekintett az ezüstben úszó fákra. Árnyak mocorogtak sötétben. Morogni kezdett kivillantva agyarait, majd háromszög alakú fejét az égnek emelte és vonyítani kezdett. A köré gyűlt falka követte a példáját. Tudja meg a préda, hogy a végzete eljött érte.

Kisvártatva felcsendült a válasz. A domb aljában vonyítók gúnyolódtak rajtuk, prédának nevezték őket. Az egész falka egyszerre mordult fel dühében.

A fiatal nőstény türelmetlenül kaparta a földet. Sárga szemeivel az alfára pillantott, aki méltóságteljesen, erőt sugározva felemelte a fejét. Teste felpúposodott, izmok és csontok vonaglottak sötét bundája alatt. Mellső mancsai iszonyú izmos karokká nyúltak, gyilkos karmai mélyen a földbe vájtak. Két lábra emelkedett. A feje egy hatalmas szörnyeteg farkasé volt, szemeiben vörösen izzott az őrült vérszomj. Minden izmát megfeszítve üvöltött a Holdra.

Az alfa példáján felbuzdulva a nőstény is átadta magát a vad ösztönöknek és engedte, hogy ezek formálják. A testén fájdalmas rángások futottak keresztül, ahogyan növekedett és változott. Akkorára duzzadt, mint egy ló. Hatalmas mancsai iszonyatos karmokban végződtek. Busa feje egyszerre hasonlított egy medvéjére és farkaséra. Pofájában borzalmas fogazat sorakozott. Vérfagyasztó bömböléssel csatlakozott a falka kórusához.

Amint az alfa meglódult a többiek is nekiindultak le a domb oldalán a fák közé. A fiatal nőstény hatalmas teste ágakat tört le és kisebb fákat és bokrokat roppantott össze, ahogyan vágtázott a préda szaga után. Csak a vadászat járt a fejében.

A vér lüktetése az ereiben a tetőfokára hágott, amikor meglátta a préda sárga szemeit felbukkanni a sötétben. A farkas vicsorogva rontott neki. A nőstény két lábra lökte magát és mancsával lesújtott a felé ugró állatra. Vér szaga töltötte meg az orrát.

A kisebb farkas nekicsapódott az egyik fának, de gyorsan felpattant és újból támadott, félreugrott a felé száguldó karmok elől és fogait a nőstény oldalába mélyesztette. A nőstény bömbölt a fájdalomtól. Vadul megrázta hatalmas testét, de a farkas csak még erősebben mart belé. Végül az oldalára gördült összenyomva a kisebb testet. Érezte, ahogyan bundája, bőr és húsa szakad az erős fogak szorításában.

A farkas feltápászkodott és felé kapott, de a nőstény lecsapott rá. Óriási mancsa a földhöz szögezte, iszonyatos karmai mélyen fúródtak a testébe. Áldozata vadul kapálódzott és csattogtatta a fogait, majd felnyüszített, amikor a rémséges agyarak a nyakába fúródtak. Vér íze és az áldozat kétségbeesett nyüszítése és vergődése a fogai között leírhatatlan elégedettséggel töltöttel a fiatal nőstényt. Egyre erősebben szorította össze izmos állkapcsát, majd egy roppanással abbamaradt a vergődés.

A nőstény összezárta a fogait és kiszakította halott áldozata torkát. Vértől csöpögő húscafatok lógtak a pofájából. Diadalittasan bömbölt a győzelmét az éjszakába.

Lepillantott áldozatára. Vértől mocskos arca immár egy emberé volt. Üres szemei rémülten bámultak a semmibe.

***

Verejtékben úszva ült fel. Még sötét volt. A vastag függöny sarkánál vékony sugarat vetettek a falra az utcai fények. Körbenézett a kis motelszobában. Még érezte a levegőben a szex fülledt szagát.

A lány mellette aludt. A gyűrött takaró a derekáig le volt csúszva. Kis, kerek mellei szabadon fürödtek a gyenge fényben. A szája résnyire nyitva volt, egyenleteseket és mélyeket lélegzett.

Nézte a lány fiatal arcát a homályban. Emlékezett rá a bárból. Emlékezett a hazugságaira is, hogy elmúlt már tizennyolc. De nem érdekelte, az ösztönök dübörögtek benne, csitítania kellett őket. Emlékezett a lány fiatal, feszes testére, az érintésére, az illatára, az ízére. Emlékezett minden hangra, amit kiadott, teste minden kétségbeesett mozdulatára, a szemében villanó fényre a végén.

A digitális óra vörös fényei hajnali négyet mutattak. Kimászott az ágyból és halkan a ruhái után kezdett kutatni, amik a mozgalmas éjszaka folyamán a szoba különböző pontjain kötöttek ki.

Gyorsan magára kapott mindent ügyelve, hogy ne csapjon zajt; nem akarta a lányt felébreszteni. Felhúzta a bőrkabátját és még egy utolsó pillantást vetett hátra az alvó lányra, mielőtt halkan kinyitotta volna az ajtót és kisurrant volna.

A motel óriási neontáblája vörös fénnyel árasztotta el parkolót és az azt körülvevő kétszintes épületet. Az ég tiszta volt és tinta fekete, de már kelet felől látszódott a felkelő Nap aranycsíkja.

A korlátra támaszkodott és mélyet szívott a hűvös hajnali levegőből. Előkotorta a telefonját. Bekapcsolta az előlapi kamerát, és egy férfi jelent meg a képernyőn. Fénylő gesztenyebarna szemei voltak, amik fölött egy férfitől szokatlan vékony és szépen rendben tartott szemöldökök húzódtak. A hosszú, halványlila árnyalatú hajról nem is beszélve.

Majdnem eldobta a telefont, amikor az hirtelen megcsörrent a kezében. Azt írta ismeretlen szám. De nem volt szüksége telefonszámra, tudta ki a hívó.

- Igen? - szólt bele lágy baritonján, de csak csend fogadta. - Helló?

- Jen?

A hangot egy modulátor torzította felismerhetetlenre, de már annyiszor hallotta, hogy könnyen felismerte a használóját.

- Ki más lenne, Default? - válaszolta Jen, aztán megértette. - Nem, nem dolgozom éppen semmin, csak találtam ezt a szökevény lányt az egyik bárban és gondoltam megkímélem egy sokkal rosszabb sorstól.

Miközben beszélt hátrapillantott az ajtóra attól félve, hogy a lány ott áll mindent hallva, mint egy rossz szappanoperában.

- Megint vadászidény van? - recsegte Default.

- Ja - Jen zavartan beletúrt a hajába. - Még oké, de előbb-utóbb le kell vadásznom valamit, mert megőrülök.

Már ahogyan a szavakat kimondta érezte az ösztöneit felszínre törni. Azon kapta magát, hogy összeszorítja a fogait.

- Van valamim, amire vadászhatsz. Találkozzunk ma este nyolckor. Tudod a szokásos helyet?

- Ott leszek.

Default szó nélkül bontotta a vonalat. A fickó nem szokta pazarolni az idejét, így meg sem lepődött. Neki is volt még teendője, mielőtt hazaindulhatott volna.

Először a rendőrséget tárcsázta és elmondta nekik hol találják a motelt és a lányt. Nem a valódi nevét mondta be és blokkolta a számkijelzést és azt is, ha esetleg háromszögeléssel be akarnák mérni. Olyan trükkök és a szokások, amiket a 404-esektől szedett fel.

A lány valószínűleg nem fog örülni, amikor a rendőrök megérkeznek és hazacincálják. De jobban jár, mintha a következő fickó, akivel összefekszik némi pénz reményében, úgy döntene, hogy mostantól ő mondja meg kivel fekszik össze a lány és kinek megy az érte kapott pénz. Vagy valami még rosszabb alternatíva.

Jen kinyújtóztatta magát. Ideje volt indulni. Behunyta a szemét, és forma formátlanná vált, majd elkezdett új alakot ölteni. Izmok és csontok oldódtak fel. Érezte, ahogyan mozognak a bőre alatt új helyükre. A férfiassága felszívódott az ágyékában. A csípője kiszélesedett, a nadrágja szorosabban feszült rá. A mellei kigömbölyödtek, a vállai elkeskenyedtek a bő pólója alatt.

A végén kinyitotta a szemét és újra bekapcsolta a telefonja kameráját. Ezúttal egy nő nézett vissza rá a képernyőről, aki kísértetiesen hasonlított a korábbi férfira.

Elégedetten elmosolyodott az eredeti arca láttán. Pontosabban az arc láttán, amit ő az eredetinek tekintett.

Zsebre vágta a telefont és a lépcsők felé indult. Furcsán érezte magát melltartó nélkül, férfi alsónadrágban, de a kis kényelmetlenségnek nagy előnye volt. Bárki is látta a lila hajú férfit megérkezni a lánnyal, nem fogja látni távozni.

***

Már egy órája elhagyta a motelt, amikor a gyomra kényelmetlen korgással adott hangot igényeinek. Jen megtorpant egy pillanatra és elmélázott, ne tegyen-e egy hosszabb kitérőt kedvenc étterme felé. Be tudott volna kapni egy, de inkább több hamburgert. Sajnos hamar rájött, hogy az egy igen hosszú kitérő lett volna, és ilyen korán különben sincs nyitva még semmi. Ráadásul volt más is aggasztotta az éhségen kívül: követték.

Nem volt idegen tőle az érzés, hogy valaki figyeli. Különösen mióta a város leszerződött egy céggel és valami speciális, városmenedzsment rendszer telepítésének részeként mindent teleraktak kamerákkal. De ezúttal nem arctalan gépszellemek figyelték kameraoptika szemeikkel, hanem nagyon is élő lények. Jen régi falkájának a szaga áradt belőlük.

Nem voltak kétségei afelől, amit akartak, és az időzítésük is pocsék volt, ahogyan mindig. Befordult a következő sarkon. Léptei nedvesen visszhangoztak a sikátorban. A kukák felől rothadás szaga terjengett. Az egyik épület oldalán rozsdás tűzlépcső kúszott fel.

A bűzt használhatta volna, hogy elrejtse a saját szagát, a tűzlétrán pedig elmenekülhetett volna, de Jen nem volt abban a hangulatban, hogy fogócskázzon velük. A falnak vetette a hátát és megszívta magát. Bőre ráfeszült megduzzadt izmaira, körmei megkeményedtek és megnyúltak, a fogai ragadozókéhoz hasonlatossá formálódott a szájában.

A prédájára leső ragadozó izgatottsága járta át, ahogyan hallgatta a sarok felé közeledő lépteket. Örült, hogy olyan időpontot választottak, amikor kevesen jártak az utcán. Így kisebb volt az esélye annak, hogy valaki meglátja, amit művelni fog ezekkel a nyomorultakkal.

Az árnyék egyre nagyobbra nőtt a repedezett járdán. Abban a pillanatban, ahogy meglátta a bakancs orrát Jen kilépett, megragadta az illetőt és berántotta a sikátorba. Karmai belehasítottak a férfi kabátjába, a szövet hangosat reccsent a rántás erejétől. Nekicsapta a falnak olyan erővel, hogy vakolat darabok záporoztak alá.

Jen érezte benne a vért, de a pasas még nem volt alakváltó. Dühödten a küszködő férfi arcába vágott. Az orra reccsenve adta meg magát az erejének. Aztán lesújtott újra és újra és újra. Áldozata koponyája rendre koppant a téglafalon újabb darabokat verve le belőle. Mikor az arca már csak egy kivehetetlen véres massza volt a nő elengedte, és a kábult férfi összecsuklott a fal mellett.

A többek csörtetése egyre közelebbről hallatszott, majd ketten jelentek meg a sikátor szájánál. Megtorpantak a társuk láttán. Jen veszedelmesen vicsorgott rájuk. Elégedetten figyelte a félelemtől habozó férfiakat. Piroskát keresték, de helyette megtalálták a nagy, gonosz farkast.

Az egyikük végül felüvöltött és a nőnek rontott. Jen testét az ösztönök félrerántották a támadója útjából. Öklét a botladozó férfi gyomrába vágta, a második csapást az előrebukó fejére mérte. Az emberfeletti erejű ütéstől a fickó a földre zuhant; fogai kopogtak a betonon, a szájából patakzott a vér. Négykézlábra vergődött, de a nő egy rúgással bezúzta a bordáit, amitől nyüszítve az oldalára dőlt.

Jen az utolsó férfira villantotta a fogait, aki azonnal hátrálni kezdett. Az arckifejezésről az a félelem sugárzott, amit a nő már olyan jól ismert. Utánaindult, de egy ismerős hang megállította.

- Úgy küzdesz még mindig, mint egy fenevad.

A szikár férfi mögötte állt a sikátorban. Hosszú, fekete haját laza ujjmozdulattal félresöpörte az arcából. Sötét szemei vonzották a tekintetet. Jen vonzónak találta volna, de ahhoz már túl jól ismerte.

- Régen csodáltalak - folytatta. - Mielőtt kiderült, hogy egy gyáva féreg vagy.

- Fenris - morogta a nő és ökölbe szorította a kezeit. - Tudtam, hogy felbukkansz. Ezúttal ez egy rendes vadászat?

- Darrow nem enged ellened vadászatot. Gondolom nem tart méltónak még arra sem, hogy préda legyél.

Jen gúnyosan a férfira vigyorgott.

- Szánalmas vagy, Fenris, de értékelem a kitartásod. Akkor csináljuk! Nem érek rá egész nap.

Jen meg sem várta a Fenris reakcióját; üvöltve nekirontott.

Elengedte civilizált énjét és átadta magát az állatias ösztöneinek. Csak az hajtotta, hogy egy zokogó roncsot csináljon a férfiból. Már a gondolat is perverz elégedettséggel töltötte el. A megtört, rémült préda látványa különleges élvezetet okozott a számára. Örömét lelte a rettegésükben és kétségbeesésükben.

Lelke másik fele undorodva figyelte a háttérből a vadállatot, amivé vált.