>>>>>[Ez a novella abból a gondolatból született, hogy mi lenne, ha venném A szolgálólány meséjének az inverzét. Voltak, akinek Robert Merle - Védett férfiak jutott eszébe róla. A valóságban se A szolgálólány meséjét nem olvastam (a sorozatot sem láttam), se a Védett férfiakat.

A novella eredetileg a Gabo Kiadó pályázatára készült, de túlléptem a terjedelmi korlátot. Később a FairBooks Kiadó pályázatára küldtem be, de végül nem fogadták be, mert bár a novella világát nagyon érdekesnek találták úgy gondolták nem eléggé kidolgozott és egy kisregény vagy regény formátum jobban illene hozzá. Ezzel egyet tudok érteni. Amikor a novellát írtam, elég kezdetleges volt az ötlet és menet közben, illetve utólag kezdtem jobban kitalálni a világot és a működését. Továbbá sok problémát, amit megneveztek a terjedelmi korláthoz való ragaszkodásra vezethető vissza.

Úgy hiszem, hogy ez a novella egy jó koncepció, egy pilot ehhez a világhoz. A következő alkalommal, amikor ehhez a világhoz nyúlok, már jobban átgondolt lesz és remélhetőleg egy kerekebb történetet tudok benne alkotni.

Íródott: 2022.07.06.]<<<<<

Vannak dolgok, amik nem változnak

Frederika lebegő módba kapcsolta a légi-autót, és leereszkedett a VIII. kerület háborúk után újjáépített lakótelepének egymásba folyó, égbenyúló tömbjei közé. Leparkolt a kukák melletti szabad helyre; a hajtóművek keltette szél szertefújta a port és az eldobált szemetet.

- A kerületben az utóbbi hónapban 9%-al emelkedett a bandatevékenység és 7%-al az erőszakos bűncselekmények száma – kúszott fel a sárga figyelmeztetőszöveg a szélvédőre.

Kiszállva száraz, meleg levegő és a kukák felől áradó rothadásszag csapta meg. A környező épületek árnyékba borították az utcát. A villanyoszlopokról választási plakátok és politikusok felismerhetetlenségig rongált arcképei lógtak. A nő elégedett félmosollyal nézett végig az alkotásokon; legalább nem csak ő találta fárasztónak a kampányidőszakot.

Végigsétált az utcán a 19-es számú lépcsőházhoz. A lépcsőn három fiatal lány ücsörgött és cigarettázott. Fedetlen melleiket és karjukat bonyolult tetoválások borították, a hajuk élénk színűre volt festve. Frederikának nem volt nehéz kiszúrnia, hogy már távolról őt vizslatták; nem különösebben próbálták leplezni. Bandatagok voltak. A nő tudta, hogy felismerték, de nem velük volt dolga. Úgy tűnt ezt ők is észrevették, így visszatértek a halk trécseléshez és vihorászáshoz.

Frederika felsétált a mágneszáras kapuhoz, a hatósági mágneszárkódkulcsával könnyedén kinyitotta. Átvágott a lepattogzott vakolatú előcsarnokon, majd beszállt a graffitikkel borított liftbe és az érintőpanelon kiválasztotta a 40. emeletet. Az emelet üres folyosóin rövid séta után megtalálta a keresett lakást. Megnyitotta a retinakijelzőjén a végzést és még egyszer ellenőrizte, majd bekopogott.

Bentről lövés hallatszott, amit keserves sikoly követte. Frederika azonnal előrántotta a sorozatlövő pisztolyát és sietve a leolvasóhoz nyomta a kódkulcsát. A lakás ajtaja kattant és félrecsúszott. A nappali közepén egy nő térdepelt a földön, a kezében egy kisebb testet szorongatott és zokogva nézett fel a rá fegyvert szegező nőre. A negyedik személy a helyiségben egy magas, széles vállú, komor tekintetű hím volt; a látványától Frederika egy pillanatra ledermedt.

A fegyveres nőn csak egy pillanatnyi meglepettség látszott, amikor megpillantotta Frederikát.

- Öld meg! – parancsolta a hímnek, majd lelőtte az előtte térdelő nőt.

Frederika ösztönösen ugrott be az ajtó mellé, amikor a hím tüzet nyitott rá. A lövedékek vakolatdarabokat vertek le a folyosó faláról és darabokat szakítottak ki az ajtófélfából. A nő kivárt a megfelelő pillanatot, kibújt a fedezékből és viszonozta a tüzet. Egy sorozattal elkaszálta a hím térdét; az állatias üvöltéssel terült el.

- Dobd el! – kiáltotta a nő.

A hím összeszorította fogait, a nőre meredt, majd megpróbálta ráemelni a fegyvert; Frederika ezúttal mellbe lőtte.

Fegyvert előreszegezve sétált be a lakásba. Megbizonyosodott róla, hogy a hím halott, majd egy pillantást vetett a lelőtt nőre; még élt, egy kisfiút szorított magához és segítségkérően meredt Frederikára.

A fegyveres nőt nem találta sehol. A belső szobában az ablak ki volt törve, mögötte a sűrűn összeépített emeletes házak tetői húzódtak.

- Központ, itt Huszár Frederika marshal – üzente a feji kommunikátorán keresztül. – Erősítést és orvosi segítséget kérek a helyzetemre. Két sérült van, az egyik támadó halott, a másik elmenekült a helyszínről.

- Segítsen, kérem – nyögte a nő. Harákolt, nehezen vette a levegőt.

- Már úton a segítség. – Frederika leguggolt a nő mellé és óvatosan megérintette a gyereket; azonnal tudta, hogy már halott.

- Nem találhatják meg – mondta a nő reszkető hangon; nagyot nyelt. – Kérem.

Frederika zavarodottan pislogott.

- Micsodát? Kik nem találhatják meg?

- A Vihar. – Remegő kezével az egyik könyvespolc felé mutatott. – Találja meg. Gyorsan.

A nő kétségbeesetten meredt Frederikára. A marshal végül odalépett a könyvespolchoz és rövid keresés után meg is találta. Willam Shakespeare – A Vihar. Ez egy tiltott könyv volt; amikor a kezébe vette a kötetet érezte, hogy valami van a lapok között. Kinyitva egy neurochipre bukkant és egy Összeomlás előttről származó régi képeslapra a Lánchídról, a képeslap olyan régi volt, hogy még Széchenyi lánchídként szerepelt rajta.

- Ez micsoda? – kérdezte és visszasietett a nőhöz. – Ki nem találhatja meg?

A nő azonban nem felelt, csak feküdt a kisfiúval a karjaiban. Már halott volt.

***

- El nem tudom képzelni milyen lehetett, hogy megtámadott egy hím – hüledezett az alacsony, laborköpenyes lány. Hosszú, sötét hajában ciánkék sávok húzódtak. – Újabban egy csomó hímtámadás van, de csak a határok közelében. Nem gondoltam volna, hogy Budapest közepén is felbukkan egy. A Progresszívek meg vissza akarják hozni a hímeket a társadalomba. Azt hallottad?

- Nem akarják visszahozni őket, Kinga, csak humánusabb kezelést akarnak nekik – javította ki Frederika. – Ne higgy a kormányzati propagandának. Különösen választások idején.

Egy hűvös folyosón sétáltak végig, amit laborok üveges ajtajai és plexiablakai szegélyeztek.

- Igen, igazad van. – Kinga zavartan elvigyorodott és megigazította nagy lencsés szemüvegét. – Csak, tudod, nem igazán értem. Azok után, amit tettek az Összeomlás előtt és alatt. Meg most a Közel-Keleten és Ázsiában is minihadurak ölik egymást. A britekről nem is beszélve. És azok a táborok, amiket Sziléziában is találtak…

Frederika megfogta Kinga vállát; a lány ijedtében megugrott és elhallgatott.

- Ne aggódj olyan dolgok, amikkel úgysem tudsz mit kezdeni – szólt Frederika.

- De aggódom. – Kinga a nála magasabb nőre emelte a tekintetét; az arca kipirosodott. – Rádlőttek. Hogyne aggódnék? Soha nem heverem ki, ha valami történik veled.

Frederika erre a kijelentésre felnevetett. Kinga játékos vigyora is arról árulkodott, hogy ezt az utolsót ő is viccnek szánta, de a tekintetében továbbra is ott pislákolt az aggodalom.

- Megint túldramatizálod – mondta a nő. – Ki vagyok képezve az ilyen helyzetek kezelésére.

- Tudom, tudom – sóhajtotta Kinga. – Meg a munkádhoz tartozik az ilyen. De azért vigyázz magadra, jó?

- Odafigyelek, ne félj. Nem adom könnyen magam.

- Ne is – vágta rá Kinga mosolyogva. – Itt is vagyunk.

A lány odalépdelt a 12-es számú labor ajtajához; a köpenye zsebeiben kezdett kotorászni.

- Egyébként meg, tudod – kezdte a Kinga tétován –, én itt vagyok. Rám bármikor bármiben számíthatsz.

- Köszönöm. – Frederika a lányra mosolygott. – Aranyos vagy.

Kinga félszegen elvigyorodott; ügyetlenkedve előhúzta a kódkulcsát és az ajtó melletti érzékelőhöz érintette. A feltáruló ajtó mögött még erőteljesebb hideg fogadta őket. Kinga láthatóan megborzongott, ahogyan beléptek.

- Nos, itt vannak – mondta a karját dörgölve.

Három hordágy sorakozott egymás mellett a falnál. Három, fehér lepedővel leterített test feküdt rajtuk. Sápadt arcuk szoborszerű mozdulatlanságba dermedt. Frederika a kisfiú testéhez lépett; látszott a fején a lövés ütötte lyuk.

- Szóval, te láttál már valaha hímet? – szólalt meg Kinga; lopva hím testére pillantott. – Úgy értem, igaziból, nem a feedeken vagy képen vagy ilyesmi.

- Nem – csóválta meg a fejét Frederika; újra a kisfiúra nézett. – Csak gyerekeket, de sohasem így.

Hosszan meredt a gyerek élettelen arcára.

- Ja. – Kinga zavartan a füle mögé tűrte ciánkék haját. – Értem, hogy hím, de még csak gyerek volt.

Frederika egyetértően bólogatott, majd a lányra pillantott.

- Szóval, mit tudtál meg?

Kinga a halott nő lábához sétált; szemüvegének kerek lencséin kékes trapézok villantak fel.

- A neve Varga Anna – kezdte a lány. – A Kelet-3 rezervátumban volt biztonsági parancsnok. Szabvány beültetései vannak. Retinakijelző, neurális csatoló, semmi különös. A gyerek is az övé, a rezervátum melletti városban, Hódmezővásárhelyen lett regisztrálva. Mesterséges megtermékenyítés, természetes szülés.

- Kelet-3? – csodálkozott el Frederika. – Az az Alföld Pusztulaton van. Hogyan került akkor ide?

Kinga megvonta a vállát.

- Nem tudom. A nyilvántartás szerint a munkaviszonya még mindig aktív. Viszont találtam érdekesebbet is. – A lány kis hatásszünetet tartott; alig bírta visszatartani a vigyorát. – Úgy tűnik szexuális viszonya volt egy hímmel. Méghozzá nem is annyira régen.

- Megerőszakolták? – kérdezte Frederika döbbenten. – Az Unióban nem történt ilyen már…

- Nem erőszak volt – vágott közbe Kinga. – Annak más nyomai lennének. Nem mondanám biztosra, de konszenzusos lehetett. Ami, mondjuk, még furcsább.

- Nem is kicsit. – Frederika a nő fölé hajolt. – Hallottam már kifejezetten extrém deviánsokról, de olyanokról nem, akiknek sikerült volna egy hímmel… – Elharapta a mondat végét. – Legalábbis nem az Unió területén. És a hím?

Kinga szemüvegéről eltűntek a fénylő négyszögek és újabbak nyíltak meg miközben átsétáltak a hím testéhez.

- Mivel hím, így nincs róla semmink. Első ránézésre normális, felnőtt hímnek tűnik. Viszont – felemelte a mutatóujját, majd a hímre bökött – így is találtam valami különöset. Valamiféle neurális beültetése van. A szkenner nem tudta azonosítani, nincs az Unió nyilvántartásában.

- Unión kívüli esetleg? – kérdezte Frederika az állát simogatva. – Talán a hímek valamelyik fennmaradt kváziállama vagy törzse tud gyártani ilyesmit.

- Meglehet. – A lány tanácstalanul megvonta a vállát. – Nincs jobb ötletem.

- Utána kellene nézni, hogy az utóbbi időben történ hímtámadások elkövetőinél is találtak-e hasonlót – javasolta a nő.

- Jó ötlet – vágta rá lelkesen Kinga. – Nézem is.

A lány megérintette a szemüvege szárát, és a lencséken fények kezdtek szaladgálni.

- A neurochipet megnézted már? – kérdezte Frederika.

- Még nem volt időm – válaszolta Kinga és a labor végében lévő ajtó felé intett. Szemei végig a szemüveglencséin szaladgáló ikonokra fókuszáltak. – Még bent van a többi bizonyíték között.

Egy pillanattal később a lány mosolya kiegyenesedett, szemöldökei összeráncolódtak felemás színű frufruja alatt.

- Ez furcsa – szólt. – Nem érem el a hímtámadások aktáit a rendszerben. – Azt mondja, nincs jogosultságom.

- Az meg hogy lehet? – értetlenkedett Frederika.

A labor ajtaja ekkor kinyílt és öt fekete nadrágkosztümbe öltözött nő masírozott be.

- Ulrich Kingát keresem – szólt az egyikük parancsoló hangon. A haja szoros kontyba volt felfogva. Szigorú tekintetével végigmérte Frederikát és Kingát.

- Én vagyok – szólalt meg a lány bizonytalanul.

- Hajzer Eszter vagyok a belügyminisztériumtól – a nő felmutatta az igazolványát. – Maga foglalkozik a legutóbbi hímtámadás ügyével?

- Igen…

- Most már nem – jelentette ki a belügyes és előhúzott egy neurochipet. – Innen átvesszük. Adjon át minden bizonyítékot, a testeket is beleértve. Itt a meghatalmazás.

Kinga megilletődve átvette a neurochipet és habozva elindult a termináljához.

- Milyen alapon veszik el az ügyet? – szólalt meg Frederika.

A belügyes olyan pillantást vetett a nőre, mintha már az is sértés lenne, hogy hozzá szólt.

- Maga kicsoda? – kérdezte és összefonta a karjait a mellén.

- Huszár Frederika uniós marshal.

A belügyes szemében felismerés csillant.

- Áh, már emlékszem. Maga sétált bele ebbe – a fejével a testek felé bökött. – Mit keresett egyáltalán ott?

- Rutin begyűjtés. A nő nem adta le időben a fiát deportálásra.

A belügyes egy hosszú pillantást vetett a testekre.

- Nos, úgy tűnik a hím megoldotta a munkáját, ugye? – Az arcára undok mosoly ült ki. Frederika ajkai megfeszültek. – Szerencsére csak egy áldozat volt ezúttal és a tettest elkapta.

- Nem mindet – jelentette ki a nő.

- Tessék?

- A másik támadó elmenekült a helyszínről. Benne van a jelentésemben.

- Ó, igen. A rejtélyes nő, aki maga szerint parancsolt a hímnek. – A nő hangja és a tekintete irritáló lenézéssel telt meg. – Biztos, hogy nem csak a stressz miatt képzelte? Egy agresszív hím támadása még egy marshalnak is sok tud lenni.

- Nézzék meg a lövedékeket, amiket a nő és a gyerek testében találtak – mondta Frederika. – Nem a hímnél talált fegyverből vannak. Volt egy másik támadó is.

- Megfogjuk nézni – jelentette ki flegmán a belügyes; a tekintetében ellenszenv vibrált.

- Hitelesítettem. – Kinga odalépdelt és visszaadta a neurochipet. – Szóval, a testek itt vannak. A többi bizonyítékot pedig mindjárt hozom.

- Majd én intézem – szólt közbe Frederika. – Segíts nekik becsomagolni a testeket.

Frederika belépett a labor végében lévő ajtón. Azonnal megcsapta a hely poros levegője. A felugró AR címkéket vizsgálva végigsétált a dobozokkal megrakodott polcok között. Amikor megtalálta a megfelelőt, felnyitotta és belenézett. Lopva az ajtó felé pillantott, majd beletúrt a dobozba és előkotorta belőle a műanyag zacskóba csomagolt neurochipet és képeslapot.

- Nem találhatják meg – ismételte halkan a nő utolsó szavait.

Egy kis habozás után feltűrte hátul a zakóját, kirángatta a blúzát a szoknyájából és mindkét bizonyítékot betömködte a harisnyanadrágjába. Majd visszatette a doboz tetejét, felkapta és elindult vissza a laborba.

Éppen arra ért vissza, hogy az utolsó hordágyat kitolják a laborból. Az egyik belügyes nő szó nélkül kikapta a kezéből a dobozt, rápillantott a címkére, majd elsietett vele. A labor teljesen kiürült; csak ő és a Hajzer Eszter néven bemutatkozott nő maradtak.

- Úgy tűnik végeztünk. Köszönöm az együttműködésüket – mondta, de a köszönet üresen csengett.

- Még mindig nem mondta meg, mi alapján veszik el az ügyet a Marshal Szolgálattól.

A nő csípőre tette a kezeit; egy pillanatig csak vizslatta Frederikát.

- Állambiztonsági ügy – vetette oda.

- És ezt ki dönti el? – Frederika nem hagyta annyiban; dühítette a belügyes arroganciája.

- A törvény. Az állambiztonsági ügyeke a belügy alá tartoznak. Pont – hadarta a nő irritáltan. – Azt javaslom, marshal, szakadjon le erről és térjen vissza a gyerekek deportálásához.

Hajzer Eszter azzal minden további szó nélkül sarkon fordult és kicsörtetett a laborból. Kis híján fellökte a nemrég visszaérkezett Kingát.

- Állambiztonsági ügy. A törvény mondja. – A lány gúnyos hangon utánozta a belügyest, ahogyan Frederikához sétált. – A hülye gumitörvényük alapján még egy lopást is állambiztonsági üggyé tudnak nyilvánítani, ha akarnak. Mégis mit képzelnek magukról? A múlt héten betiltották a kedvenc könyvsorozatomat is, amiért utálom őket.

Kinga sértődött megjegyzésére Frederika nem reagált semmit, csak a gondolataiba mélyedve meredt az ajtóra.

- Szóval, nem biztos, hogy ez a legjobb alkalom – törte meg a hallgatást tétován Kinga; a hajával kezdett babrálni –, de tudok egy klassz japán éttermet. Ha már így alakult, nincs kedved esetleg eljönni velem enni egy udont vagy rament? Én fizetek.

- Jól hangzik – mosolyodott el Frederika. – De előtte meg tudjuk nézni mi van ezen?

Előhúzta a neurochipet a harisnyanadrágjából. Kinga szemei elkerekedtek, majd hirtelen fellelkesedett.

- Persze, hogy megtudjuk – vágta rá vidáman. Lehuppant a terminálja elé. – Van valami különösebb oka, hogy ezt csináljuk? Azon kívül, hogy megszivassuk a belügyet. Ami már önmagában elég nekem, csak kérdezem.

- A megölt nő azt mondta ezekre, hogy nem találhatják meg – magyarázta Frederika és odabújt Kinga mellé. – Nem tudom, hogy kikre gondolt. Meg az egyik támadó nő volt, aki a hímet utasítgatta, de a belügy láthatóan nem izgatta magát rajta nagyon. Ezért kíváncsi lettem.

Kinga bedugta a neurochipet az olvasóba, egy pillanattal később a tartalma betöltötte a képernyőt.

- Ez egy kódkulcs – jelentette ki a lány, miután megnyitott az első fájlt és számok, betűk és szimbólumok hosszú értelmetlennek tűnő sora jelent meg előttük. – Katyvasznak tűnik, de valójában egy egyedi hash. Láttam sok ilyet.

- Vajon mit nyit?

Kinga megvonta a vállát.

- Ezek még érdekesebbek. – A lány a következő fájl tartalmára mutatott. – Hozzáférési kódok. Vajon milyen rendszerhez vagy rendszerekhez?

- És az a fájl? – Frederika az utolsóra bökött.

Egy kép töltődött be; három alak volt rajta. Mindketten ledöbbenten meredtek rá.

- Mint egy családi fotó – szólalt meg Kinga –, de soha nem láttam még ilyet.

- Ez Anna és a gyereke. – Frederika végighúzta az ujját a kijelző előtt és a szakállas hímen állt meg. – Ez pedig talán az lehet, akivel lefeküdt.

- De hogyan? – kérdezte a lány zavarodottan.

- Nem tudom, de ez az egész csak furább lesz. Ezt a képet ki tudod nekem nyomtatni?

Kinga leütött pár gombot; a nyomtató felbúgott.

- Boldognak tűnnek. Ez annyira furcsa. De hogy segít ez bármit is? – Frederikához fordult. – Az mi?

A nő éppen a képeslapot nézegette; megmutatta Kingának. A lány hunyorogva nézett rá a szemüvege mögül.

- Ecseri piac, a szuvenírben keresd Júliát – olvasta a kézírást. – Ez mit jelent?

- Az Ecseri piacon lehet mindenféle Összeomlás előtti régiséget venni – magyarázta Frederika. – Különösen betiltott dolgokat. Mióta újjáépítették, a deviánsok egyik melegágya lett, de a rendőröknek soha nem sikerült teljesen felszámolni a tevékenységüket. – A nő meglobogtatta a képeslapot. – Elmegyek, megkeresem ezt a Júliát.

Kinga megérintette ajkait és elmerengett.

- Rendben – szólt végül. – Én meg addig utánanézek mi van a hímtámadásokkal.

- Nem kell ebbe belefolynod.

- Dehogy nem – vágta rá a lány. – Segíteni akarok, hiszen erre vannak a barátok. Ráadásul én is kíváncsi vagyok. Nem utolsósorban pedig – Kinga szája pimasz mosolyra görbült – kapja be a belügy.

***

Az Ecseri piac többszintes vásárkomplexumának boltíves kapuja mellett egy emléktábla függött azoknak a nőknek a neveivel, akik hősiesen védték az Összeomlás alatt menekülttáborrá vált régi piacot, majd meghaltak a piacot elpusztító rakétatámadásban. Frederika a tábla mellett állt meg egy rakás teljesen egyforma választási plakát alatt, amik beborították a piac falát.

- Úgy tűnik azért nem fértünk hozzá semmihez, mert a belügy minden hímtámadás dokumentumait lefoglalta, gyakran órákkal az incidens után. – Kinga ikonja izgatottan ugrált Frederika látóterének sarkában, ahogyan hadart. – És vagy nem indokolták semmivel, vagy a szokásos állambiztonsági dumával. Most éppen a rezervátumnak nézek utána, ahol Anna dolgozott. Alig publikus valami, mióta egy alapítvány alá szervezték az összeset, de egy kis trükközéssel jók az esélyeim, hogy kiderítsem, hová megy az a sok pénz, amivel a kormány tömi az alapítványt.

- Szép munka, de légy nagyon óvatos, oké? – Frederikát ezúttal aggasztotta a lány túlzott lelkesedése. – Nem igazán mondhatjuk, hogy engedélyt kaptunk erre.

- És miért érdekeljen ez minket? Legyen ez a belügy baja. Mi a munkánkat végezzük!

- Kinga…

- Oké – nyögte megadóan a lány. – Ígérem, nagyon oda fogok figyelni.

- Helyes. Most érkeztem meg. Ha megtudok valamit, hívlak.

Frederika bontott a vonalat és belépett a piac boltíves kapuján; azonnal megcsapták a hely jellegzetes illatai. Az árusok pultjai tele voltak a legkülönfélébb portékákkal. A zöldségesnél egy idős asszony méregette szakértő szemekkel az almákat. Egy fiatal anyukát két kislánya kérlelte édességért a cukrászda előtt. Az egyik kereszteződésben egy nő szórólapokat lobogtatva hirdette, hogy Jézus valójában nő volt és a bizonyítékok eltitkolt apokrif iratokban vannak benne.

Nem tartott sokáig rábukkannia a bazárosok sorára, ahol a legkülönfélébb kacatokat és vackokat árulták. A régi világ ereklyéi vonzották igazán az érdeklődőket, különösen a betiltottak. Az egyik helyen olyan számítógépes alkatrészeket és videójáték konzolokat árultak, amiknek a gyártói már régen nem léteztek. A hozzájuk tartozó betiltott játékok valószínűleg a pult alatt rejtőztek. Kicsit odébb három tinilány viháncolt egy feszületet forgatva, amin Jézus még hímként volt ábrázolva.

Frederika tucatnyi tiltott árut számolt meg, de tudta, hogy ezek csak apróságok. Az igazán izgalmas dolgokat rejtve tartják a hatóság embereinek tekintete elől és csak a megfelelő embernek feltett megfelelő kérdéssel lehet hozzájuk jutni.

Avatott szemei kiszúrtak két tetovált lányt, akik egy lépcsőn tetején ücsörögtek egymás karjaiban; amikor éppen nem egymással voltak elfoglalva, a tömeget vizslatták. A helyi banda tagjai voltak, akik a piacot őrizték. Frederika tudta, hogy igen jók abban, hogy kiszúrják a rendőröket, ezért nem hozott magával semmit, ami növelte volna a lebukása esélyeit. Reményei szerint csak egy egyszerű irodistának tűnt, aki valami érdekességre vágyik.

Frederika megállt az egyik könyvárus pultja előtt nézelődni, hogy ne keltsen feltűnést. Szinte kizárólag hím szerzők betiltott könyvei voltak kirakva. Végignézve a választékon eltöprengett, vajon Kinga kedvenc könyve is itt lehet-e már.

- ...úgy hiszem, egy civilizáció érettségét az mutatja a legjobban, ahogyan a nála alacsonyabb rendűekkel és elesettebbekkel bánik. – Frederika elsétált egy falra szerelt kivetítő mellet, amin a Progresszív Unió pártelnöke beszélt a híradóban. – A hímek oktatása és lehetőségek biztosítása a számukra az érettségünket mutatná és egyben alternatívát nyújtana számukra az erőszak helyett.

Rövid bolyongás után pillantotta meg a „Júlia szuvenír” feliratot az egyik bolton. A kirakata tele volt díszes mütyürökkel; a kézzel készített apróságokkal és régi képeslapokkal teli pult mögött két eladólány állt. A szőke fedetlen mellekkel éppen két fiatal nőt szolgált ki. A másik, hosszú fekete hajjal, kantáros farmer rövidnadrágban és harisnyában a telefonját nyomkodta, miközben táncikált a közeli lemezbolt felől szóló lézerpunkra. Világos szemei azonnal felpattantak, amint Frederika odalépett.

- Segíthetek? – kérdezte bájos mosollyal.

- Júliát keresem. – Frederika odanyújtotta a képeslapot.

A lány egy szakértő komolyságával vette szemügyre a képeslapot, majd ismét a nőre mosolygott.

- Jöjjön velem.

A lány felvezette Frederikát a bolt emeletére, majd ott kinyitott egy ajtót. A küszöbön átlépve Frederika azonnal tudta, egy deviáns barlangba jutott.

A falakon hímeket ábrázoló régi plakátok voltak; talán reklámoké, filmeké vagy együtteseké. A folyosóról nyíló helyiség ajtaján bepillantva három lány csacsogott az ágyon, miközben hímegyüttesek zenéinek ósdi optikai lemezei között válogattak és egy régi lejátszóhoz csatlakoztatott fülhallgatót adogattak körbe. Az ágy előtt két másik lány a földön ülve egy régi tévéhez csatlakoztatott még régebbi játékkonzolon játszott.

A nagyszobából, ahová a fekete hajú lány vezette, különös zajok szűrődtek ki. Belépve Frederika megrökönyödve vette észre a tévé képernyőjén hevesen szeretkező hímet és nőt; a jelenetet két összekuporodott lány bámulta elmélyülten a kanapéról.

A lány a szoba másik végében lévő kanapén ülő nőhöz sétált.

- Mama, valaki szeretne veled beszélni.

A nő idős volt, de öregnek nem látszott. Rövid, szőkére festett haja volt és mindkét karját színes tetoválások borították. A legszembeötlőbb azonban a feketén krómozott nyakimplantátuma volt; Frederika csak háborús sérülteken látott ilyet. Frederikára emelte a tekintetét.

- Maga rendőr – jelentette ki; a hangjának fémes utócsengése volt. – Meg se próbáljon hazudni. Úgyis észreveszem és nincs időm az ilyesmire.

- Nem vagyok rendőr. Uniós marshal vagyok – vallotta be Frederika és megosztotta a digitális igazolványát.

A nő retináin apró fények villantak fel, ahogyan szemügyre vette az igazolványt; az arca meg sem rezzent. A fekete hajú lány arcából azonban kiszaladt a vér.

- Mama, én nem tudtam, hogy…

- Semmi gond, kicsim. – mondta az idős nő lágyan. Megfogta a lány kezét és leültette maga mellé, aztán a tévéző lányokhoz fordult. – Lányok, kapcsoljátok ki, legyetek szívesek, ameddig a hölggyel beszélek.

A két lány azonnal engedelmeskedett; a tévé elnémult, a képernyő elsötétedett.

- Maga Júlia? – kérdezte Frederika.

A nő bólintott.

- Szóval a rendőrség végül annyira inkompetensnek bizonyult, hogy egy marshalt kellett küldeniük?

- Nem azért jöttem, hogy letartóztassak bárkit – közölte Frederika. – A segítségét szeretném kérni.

- Igazán? – Júlia szemöldöke egy picit feljebb kúszott. – És miből gondolja, hogy ez érdekel engem? A rendőröket azonnal kihajítom innen, mert mindegyszálig a kormány seggnyalói.

- Még szerencse, hogy nem vagyok rendőr – vetette közbe Frederika.

- És ez az egyetlen oka, hogy még itt van – jelentette ki Júlia. – Azért ne örüljön annyira. A Marshal Szolgálatról sem vagyok jó véleménnyel. De a rendőrökkel ellentétben még soha nem volt dolgom marshalokkal. – A nő előre dőlt, megköszörülte a torkát és szúrós tekintetét Frederikára vetette. – Elmondom, hogyan fogjuk csinálni. Az őszinteség egy jó kapcsolat alapja. Ha hazudik nekem, úgyis kiszúrom, elhiheti, van benne gyakorlatom. És ha ez megtörténik, a lányok odakint úgy kivágják innen, hogy a saját taknyán fog a Dunáig csúszni. Elég érthetően fogalmaztam?

A nő hangjában nem volt indulat, de a tekintete minden kételyt eloszlatott a szavai komolyságával kapcsolatban.

- Teljesen érthetően – bólintott Frederika.

- Helyes. – Júlia arca újra felderült; elégedetten hátradőlt. – És ne vegye magára. Ez nem személyes, csak már elég sok dolgot átéltem és nem vagyok hajlandó álszent szarzsákokra időt pazarolni.

- Teljesen megértem.

- Szóval, marshal, miben tudok segíteni?

Frederika előhúzta a kinyomtatott fényképet.

- Felismer ezen bárkit?

Júlia átvette a képet. Frederika ekkor vette észre, hogy a nő jobb kezének három ujja is kibernetikus pótlás volt. Az idős nő elkomorodott a kép láttán.

- Ez megmagyaráz dolgokat – szólt; a tekintete sokkal komolyabb lett. – Ismertem Annát. Járt nálam a fiával, hogy a segítségemet kérje. Hallottam, mi történt vele.

- Azt viszont biztosan nem hallotta, hogy a gyilkosa egy különös beültetésekkel rendelkező hímnek parancsolt – magyarázta Frederika. – Ott voltam, amikor történt. A nyomozást azonban meghiúsította a belügy. Mindent lefoglaltak, kivéve azokat a bizonyítékokat, amik magához vezettek. Próbálom kideríteni, mi történt.

- Sejtettem, hogy ez lesz a vége – mondta Júlia inkább csak magának, majd a mellette ülő fekete hajú lányhoz hajolt. – Dorka, hozd ide a tabletem és azt a sárga chipet az asztalról.

A Dorkának nevezett lány felpattant és elsietett.

- Lehet, hogy vannak válaszaim, marshal.

- Szóval mit keresett Anna magánál?

- Anna beleszeretett egy férfiba, és gyereke született tőle. Feltételezem a képen lévő úriember lehet a szerencsés – kezdte Júlia. – Ne fintorogjon, marshal. A határvidéken ez gyakoribb, mint gondolná. Anna azonban felfedezett valamit, amit nem szabadott volna neki. És mint minden jó anya, menteni akarta a gyerekét bármi áron. Segítségre volt szüksége. A hatóságra nem számíthatott, ezért jött el hozzám.

Dorka visszatért a tablettel és egy neurochippel. Lehuppant a kanapéra és odaadta őket Júliának. A nő bedugta a neurochipet a gépbe; a képernyője életre kelt.

- Anna próbált okos lenni – folytatta az idős nő. – Bizonyítékokat gyűjtött és rejtett el, hogy biztosítsa magát. Sajnos rajta ez nem segített. – Júlia nyomott párat a tableten képernyőjén, majd Frederika felé nyújtotta. – Nézze meg, marshal, és mondja el mit gondol.

Frederika elvette a tabletet és a képernyőre pillantott. Az időbélyegzőből ítélve egy kamera felvétele futott rajta. Először fel sem fogta, mit lát. Egy hím kimondhatatlan dolgokat művelt rajta egy nővel, akinek egyáltalán nem úgy tűnt, hogy az ellenére lenne a dolog. A döbbenet azonban csak akkor sújtott le rá, amikor felismerte a jelenet szereplőjét.

- Ez nem lehet valódi – hitetlenkedett Frederika.

- Először én is ezt gondoltam. – Júlia elégedetten mosolygott látva Frederika megrökönyödését. – De ezen a felvételen a rezervátumot fenntartó alapítvány digitális aláírása szerepel. Képet és hangot könnyű hamisítani, de ilyesmit szinte lehetetlen. Szóval ott minden kétséget kizáróan Lisbet Amelie Stuer uniós igazságügyi miniszter rosszalkodik és nem más. És még minket neveznek deviánsnak.

Frederika leállította a videót és csak bámulta a kimerevített képet.

- És ez még csak nem is az, ami Anna végzetét okozta – szólt Júlia.

- Ezt hogy érti? – csodálkozott Frederika.

- Ez – a nő a tabletre mutatott krómozott ujjával – csak a biztosíték volt. Elvégre az még nem okoz közvetlen veszélyt, hogy egy politikus gerinctelen szarházi. Az csak egy átlagos hétköznap. Anna a fiát féltette valamitől. És akármi is volt az, nagyobb veszélynek tartotta, mint a rezervátumot vagy a marshalokat.

- Említett bármit arról, hogy mi volt az? – kérdezte Frederika. – Bármit neurális beültetésekről, esetleg a hímtámadásokról?

- Nem, nekem semmit – csóválta a fejét Júlia.

- Értem – Frederika a tabletre pillantott. – És ez az összes, amit magánál hagyott?

- Rajta van a chipen még a Kelet-3 rezervátum központi épületének alaprajza. Nem tudom miért. De ennyi az összes. Ha többet akar, lehet a rezervátumban kell keresnie. Nekem úgy tűnik, minden ott kezdődött.

- Könnyen meglehet – bólogatott egyetértően a nő. – És mit kér ezekért cserébe?

Júlia félrebillentette a fejét és a nőre meredt.

- Mondja, marshal, maga kinek az oldalán áll?

- Nem állok senki oldalán – vágta rá Frederika. – A Marshal Szolgált az Unió értékeit és lakóit szolgálja, nem kormányokat vagy pártokat.

Júlia elmosolyodott.

- Akkor már választott is oldalt. Helyes. – A nő a tablet felé intett. – A chip a magáé. Nem kérek érte semmit.

Frederika szemöldök felkúszott a meglepettségtől.

- Őszintén szólva arra számítottam, hogy nehezebb lesz. Az volt a benyomásom, hogy nem kedveli a hatóságot.

- Rühellem a hatóságot – javította ki Júlia. – De jobban utálom, ha hányingert okoznak nekem. Maga túl fiatal hozzá, hogy tudja milyen volt, de én éltem a férfiak uralma alatt és átéltem az Összeomlást. Ezért amikor azt mondom, hogy az Unió undorítóan kezd hasonlítani a régi világra, nyugodtan elhiheti. – Egy pillanatra elhallgatott. – De úgy tűnik, sajnos, vannak dolgok, amik nem változnak.

Frederikának nem volt oka kételkednie a nő szavaiban. Olyan beültetéseket, mint az övéi, senki nem ültet magába divatból. Mindegyik mögött egy nagyon valódi történet rejtőzött.

- Ha nincs más, akkor távozhat. – Júlia a mellette ülő lányhoz hajolt és a combjára tette a kezét. – Dorka, kísérd ki a hölgyet és szólj a lányoknak, hogy ne zaklassák. – Az idős nő sokat sejtetően Frederikára pillantott. – Egyelőre.

- Köszönöm a segítségét – Frederika enyhén meghajolt.

- Ne köszönje. Inkább bizonyítsa be, hogy még vannak olyanok, akik tényleg végzik a munkájukat ebben az országban.

***

A légi-autó felemelkedett és némi manőverezés után becsatlakozott a belváros felé vezető légifolyosóra. Budapest zajongó, vibráló és lüktető városa minden irányba a horizontig nyúlt alatta. Frederika az automatára hagyta a vezérlést, hátradőlt és tárcsázta Kingát; a lány ikonja egy csöngés után megjelent a szeme sarkában.

- Ne, mit tudtál meg? – hallatszott a lány vidám hangja.

- Többet, mint gondoltam – kezdte a nő. – Ez sokkal nagyobb, mint gondoltuk. A kormány egyik minisztere nyakig benne van. Egy kamera elkapta egy hímmel nem éppen előnyös pozícióban. És lehet nem ő az egyetlen. A neurális beültetéssel kapcsolatban viszont nem jutottam előrébb. Te hogyan állsz?

- Nem fogod elhinni, miket találtam. – A lány izgatottnak hangzott. – A neurochipen talált egyik kóddal sikerült bejutnom a rezervátum rendszerébe és lehúztam egy rakás cuccot. Nagyon sok furcsaságot találtam. Rengeteg orvosi feljegyzésük van hímekről, névvel meg mindennel együtt. Vizsgálati jegyzőkönyvek, műtéti jelentések. Lehetséges, hogy a neurális beültetésekről, de még nem teljesen tiszta. Rengeteg levelezést is leszedtem, amiben belügyesek beszélgetnek VIP látogatókról, az igényeikről meg ilyenek. Az egész nagyon bizarr.

- Valami egyértelműen nincs rendben abban a rezervátumban. Ezt mindenképpen jelentenünk kell, de előtte össze kell szednünk mindent, amit találtunk.

- Miért nem jössz el és nézzük át együtt – javasolta Kinga. – Itthon vagyok. Megnézed, amit találtam, te biztos többe látsz majd benne, aztán összerakjuk ketten.

- Jó ötlet – bólintott Frederika ösztönösen. – Aztán közvetlenül az altábornagy elé viszem az egészet. Akkor mindjárt ott is vagyok.

- Szuper – lelkendezett Kinga. – Addig felrakok egy teát. Tudom, hogy szereted a barackosat.

Percekkel később a légi-autó kisebb szelet kavarva landolt az emeletes lakótorony előtt, ahol Kinga lakott. Frederika felment a lifttel a tizenhetedikre és bekopogtatott Kinga lakásának ajtaján. Senki nem nyitott ajtót. Próbálta hívni a lányt, de a vonal nem tudott kapcsolódni. Rossz előérzetet támadt. Idegesen húzta elő a hatósági mágneszárkódkulcsát és kinyitotta vele az ajtót. Belépve azonnal megdermedt.

A lakás teljesen fel volt dúlva. A bútorok ki voltak forgatva, némelyik össze volt törve, a tartalmuk szétszórva hevert a földön. Frederika óvatosan keresztülvágott a maradványokon és benézett minden helyiségbe.

Kinga nem volt sehol.

A lány számítógépe ki volt belezve; nem túl finoman eltávolították belőle a háttértárakat. Szétszerelve találta a lakás központi számítógépét is. Frederika számára egyértelművé vált, hogy biztosra akartak menni, akármit is talált Kinga, nem marad nyoma.

A dolgozóasztalon egy megrepedt digitális képkeret hevert, amin Frederikát vagy mindkettőjüket ábrázoló képek váltakoztak. Mellette megtalálta Kinga törött szemüvegét és némi vért. Nem eleget, hogy komoly sérülésre utaljon.

A nő gyomra összeszorult. Vett egy mély levegőt és lassan kifújta, hogy lenyugtassa magát. Egy perccel később újból végighordta a tekintetét a pusztításon. Tudta, hogy Kinga még élt; a feji kommunikátorához nehezebb hozzáférni, ha törölni akarják. Ráadásul, ha a támadók voltak olyan merészek, hogy a Marshal Szolgálattól raboljanak el valakit, biztosra kell menniük, hogy soha nem találják meg a lányt. Frederikának volt is egy ötlete, hová vihették. Csak abba reménykedett, elég gyors lesz, hogy még élve találjon rá.

***

A légi-autóból Frederika belátta az egész bombakráterekkel, mérgező mocsarakkal és rozsdás roncsokkal tarkított terméktelen pusztaságot. A magasból a Kelet-3-nak nevezett romváros csupán egy rakás szürke törmelékkőhalomnak tűnt. Valaha biztosan volt ennek a városnak is rendes neve, de ma már csak egy volt a határ menti rezervátumok közül. Ez még fallal sem volt körülvéve, ahogyan a régiek. A hímeknek úgysem volt hova menniük. Ha elhagyják a várost és keresztülvergődnek a pusztán, vagy az Unió hatósága fogta volna el őket, vagy a határon túli hím törzsek és kváziállamok áldozatai lettek volna.

Frederika a rezervátum északi részén álló, fallal és tornyokkal megerősített helyőrség mellett szállt le. Még akkor sem volt biztos benne, mit fog csinálni, amikor már az arcába csapó poros pusztulati széllel küszködve sétált a kapu felé. Nála volt az Annánál talált kódkulcs, amiről úgy remélte majd segít neki. A reménykedésen kívül mást nem is tehetett, mert ez volt az egyetlen eszköz a kezében.

- Segíthetek? – Egy egyenruhás fiatal nő lépdelt oda hozzá a kapunál. Az oldalán fegyver és kábítóbot lógott; gyanakodva figyelte ugyanezt a felszerelést Frederika csípőjén.

- A belügytől jöttem – kezdte Frederika a hazugságát. – Azért küldtek, hogy szemügyre vegyem a létesítményt. Szokásos ellenőrzés.

- Szükségem lesz egy igazolványra vagy azonosítóra – mondta begyakoroltan az őr.

Frederika előhúzta a kódkulcsot és felmutatta. Most vagy soha, gondolta.

Az őr rápillantotta a chipre és a legkisebb meglepettség nélkül előhúzott egy készüléket és a nő felé nyújtotta. Frederika bedugta a chipet az olvasóba, egy pillanattal később a képernyője felvillant. Az egyenruhás nő a készülékre pillantott, majd Frederikára.

- Kérem, kövessen.

Az őr átvezette a főkapun, ahol a környezettől teljesen idegennek festő, elegánsan felöltözött hölgy várakozott.

- Üdvözlöm – köszöntötte a hölgy Frederikát; úgy mosolygott mint egy luxushotel portása. Bólintott az őrnek, aki sarkon fordult és visszasétált a kapun. – Bocsásson meg, de nem emlékszem magára. Ez az első alkalom, hogy itt jár?

- Igen – válaszolta Frederika; alig bírta leplezni a zavarát.

- Semmi gond – mosolygott tovább a nő. – Kérem, jöjjön velem.

A nő bevezette az egyik közeli épületbe. Frederika megnyitotta a retináján a Júliától kapott alaprajzot és próbálta a jellegtelen ajtók, csupasz falak és az üres, kórházakra jellemző folyosók alapján behatárolni magát rajta. Anna nem véletlenül mentette el magának ezt az alaprajzot, mondta magában.

Az útjuk egy ajtó előtt ért véget, amin hatalmas vörös felirattal az állt, hogy "Belépés csak meghatalmazott személyzet számára". Az ajtó mögül zene halk basszusa szűrődött ki.

- Feltételezem közölték önnel a titoktartási szabályokat? – kérdezte az elegáns nő az ajtóhoz lépve. Frederika bólintott. – Remek.

Az ajtó melletti olvasóba dugta a kódkulcsát, majd belökte az ajtót. Belépve Frederikának földbe gyökerezett a lába.

A helyiség egészen elütött az épület többi részének kórházjellegétől. Lágy zene szólt és valami különös, finom illat terjengett a levegőben. Mindenfelé hímek voltak, szabadon. Némelyik deréktól felfelé meztelenül, némelyik deréktól lefelé. És más nőkkel ölelkeztek és fogdosták egymást.

Frederika leizzadt.

- Ha valamelyik szabad és megtetszik, csak odamegy hozzá és viheti – magyarázta a mellette álló nő úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – A felszerelését, javaslom, adja le az egyik őrnél. A hímek itt nagyon jól neveltek, de fő a biztonság. Ha esetleg nem találna kedvére valót, akkor csak szóljon és meglátom mit tehetek. Nézelődjön nyugodtan.

Azzal a nő otthagyta.

Frederikának elszorult a torka és úgy görcsölt a gyomra, hogy émelyegni kezdett. A meglehetősen alulöltözött hímek látványa, a csókok cuppogása és a láthatóan utólag odaépített, hallhatóan rosszul szigetelt kabinokból kiszűrődő nyögések és sikkantások sem segítettek ezen. Úgy érezte, mintha egy abszurd álomba került volna. Kellett neki egy perc, ameddig összeszedte magát.

Igyekezett tartani a távolságot és kerülni a szemkontaktust mindenkivel. Szerencséjére a hímek távol maradtak tőle, elálltak az útjából, még csak nem is szóltak hozzá, és ezért hálás volt. Inkább a retinájára kivetített alaprajzra koncentrált és próbálta meghatározni a helyzetét a helyiség formája és az ajtók elhelyezkedése alapján. Miután ezzel megvolt, talált egy liftet, ami levezetett az alsó szintre, ahol egy „Vezérlő Központ” jelzésű helyiség volt. Ezt ígéretesnek találta, hogy kiderítse mi folyik itt és megtalálja Kingát; feltéve, ha Anna kódkulcsa nem hagyja cserben.

Figyelte az őröket és azokat a nőket, akikről úgy tűnt itt dolgoznak. Amikor nem figyeltek, odalépett az egyik kijárathoz és behelyezte a kódkulcsát az ajtóba; szerencséjére nyitotta az ajtót. Kislisszant a folyosóra remélve, senki nem vette észre a távozását. Óvatosan lopakodott végig az üres folyosón a lift felé, amin leereszkedett a komplexum mélyére.

Az alsó szint hűvös volt és formaldehid szagú. Az alaprajzot követve haladt a vezérlő felé. Az útján be-belesett néhány ajtó kukucskáló ablakán, ami mögött laborok, műtők és holttestek tárolására alkalmas hűtőkamrákat látott. Merőben szokatlanok voltak egy rezervátum helyőrségéhez, igaz, a fenti bordély is.

A vezérlőben számítógépek sorakoztak egymás mellett és monitorok borították a falat. Az egyik terminált bekapcsolva találta; belépési adatokat kért. Frederika a neurális portjába dugta Anna neurochipjét és megnyitotta a belépési kódokat tartalmazó fájlt. Pár próbálkozás után sikerült belépnie a terminálra.

Elkezdett kutatni a fájlok között. Részletes műtéti dokumentációkat talált a neurális csatlakozók beültetéséről, kísérleti feljegyzéseket a tesztalanyok neurális stimulációkra adott reakcióikról. Talált bevetési jelentéseket, amiknél a megjelölt műveleti területek az Unió különféle határ menti települései voltak. Frederika néhányat felismert korábbi hímtámadások híradásaiból.

Az egyik jelentéshez egy levelezést is fűztek, amiben az Innovációs Minisztériumból és a belügytől valakik a törvényi kereteit tárgyalják meg annak, hogy testeket foglalhassanak le bármilyen hatóságtól beültetések újrahasznosítása céljából.

Egy nyilvántartó program elindítására életre kelt az összes képernyő a falon. Tizenhat különböző korú hím látszólag alvó képe jelent meg; a neurális portjukba valami be volt csatlakoztatva. Egy pillanattal később diagnosztikai adatok és grafikonok gördültek le mindannyiukhoz.

- Operátor kódja, becsült életkor, neurális aktivitás határétéken belül – olvasta halkan Frederika a feliratokat.

Zajt hallott maga mögött; az ajtó kinyílt. Ösztönösen a fegyveréért nyúlt, de a nő már előreszegezett pisztollyal lépett a helyiségbe. Őt egy másik követte, majd egy harmadik, akit Frederika azonnal felismert.

- Nos, marshal, talált valami érdekeset? – kérdezte Hajzer Eszter önelégült mosollyal. – Tényleg azt hitte, hogy csak úgy be tud ide sétálni és senki nem veszi észre?

Frederika látva a felé ásító fegyverek csövét lassan felemelte a kezeit. Az egyik nő azonnal ott termett mellette és lefegyverezte. A másik nő ezután ugrott oda, kicsavarta a karját, a földre nyomta és a hátára térdelt.

Hajzer ráérősen leguggolt Frederika mellé és az arcába bámult.

- Nem kellett volna idejönnie, marshal – mondta. – Mondtam, hogy jobb, ha a gyerekek deportálásánál marad.

- Végzem a munkámat – szólt Frederika; nehezére esett felemelnie a fejét, hogy Hajzerre tudjon nézni. – Magának mi a kifogása?

- Ezért utálom magukat. – Hajzer tekintetéből sugárzott a megvetés. – Minden marshal azt hiszi bármit megtehet és mindenkinél okosabb. Közben meg fingjuk sincs semmiről.

- Akkor világosítson fel.

- A valóság az, marshal, hogy az emberek hülyék, és néha ki kell játszani a szabályokat, hogy a rend és biztonság megmaradjon. – A belügyes elvigyorodott, mintha valami nagyon szellemeset mondott volna.

- Igazán? És a kupleráj odafent a biztonságot vagy a rendet hivatott biztosítani? – Frederika lángoló tekintettel nézett a belügyesre. – Hiába jössz nekem a szar dumáddal. Egyszerűen csak mocskos árulók vagytok.

Hajzer elkomorodott és megcsóválta a fejét.

- Reméltem, hogy veszi a célzást, amikor a kis barátnője túl messzire ment.

- Hol van Kinga, te áruló kurva? – kiabálta Frederika; vergődni kezdett, de a két nő erősen tartotta.

- Ne aggódjon. Kis szerencsével még összefuthat vele. – Hajzer felemelkedett és intett a beosztottjainak. – Formázzák le a kommunikátorát és üssék ki, aztán vigyék a szállítóhoz.

A hátán térdeplő belügyes belemarkolt Frederika hajába, a földre nyomta a fejét, kihúzta a chipet a füle mögötti neurális portból, majd durván beledugott valamit a helyére. A nő összes szinapszisa egy pillanatra fájdalmasan fellángolt. Olyan rövid időre, hogy még sikoltani sem volt ideje. Aztán minden elsötétedett.

***

A nap már nekilátott sárgára festeni a repedezett betont, amikor a légi-szállító elkezdett leereszkedni a romváros egy valaha-volt terére. Az oldalajtó kinyílt és Frederikának belekapott a hajába a szél. Látta, ahogyan a jármű közeledtére a hímek rémült kisállatokként menekültek be az omladozó épületek közé; a tér pillanatok alatt elnéptelenedett.

A vele utazó egyik belügyes nő karon ragadta Frederikát, az ajtóhoz rántotta, majd taszított egyet rajta. A nő kizuhant a szállítóból a repedezett betonra; a térdébe és vállába fájdalom nyilallt. A légi-szállító ajtaja becsukódott, a motorjai felbőgtek és elhúzott a romos épületek fölött.

Frederika a fájdalomtól sziszegve felült és megvizsgálta magát. A válla sajgott az eséstől, a harisnyája kiszakadt az éles törmeléken és lehorzsolódott a térde. Körbepillantva döbbent rá csak igazán, hova is dobták ki. Az épületek még viselték az Összeomlás nyomait. Lövés nyomok borították azokat a falakat, amiket nem tüntettek el rakétatalálatok. Az utakat repedések, bombakráterek és itt-ott kikandikáló rakétahüvelyek borították. Néhol a természet már kezdett utat törni magának ezeken a háborús sérüléseken keresztül.

A légi-szállító búgását elnyelte a messzeség. Az épületekből és szűk utcákból kíváncsian bújtak elő a helyiek.

- Nézzétek csak, mi hullott le az égből!

Három fiatal hím arcukon vadállatias tekintettel, de láthatóan óvatosan indult meg a nő felé. Frederika a fegyveréért nyúlt, de nem volt ott semmi. Ekkor döbbent rá, hogy a belügyesek nem hagytak nála semmit, amivel meg tudta volna védeni magát. A feji kommunikátora működött, de nem volt térerő; a rezervátumokban minden frekvenciát blokkoltak. Frederika minden akaraterejét összeszedte, hogy leküzdje a rátörő pánikot; feltápászkodott és körbepillantott, hogy merre menekülhetne. Kinézett egy romépületet, ahol úgy gondolta lehet esélye elrejtőzni, aztán futásnak eredt.

- Kapjátok el!

Hamar észrevette, hogy nem fogja tudni lerázni őket. Futtában felkapott egy követ a földről és szembefordult az üldözőivel. Az első izgatott vigyorral szökkent elé és a nő felé kapott. Frederika ügyesen kilépett az útjából és arcon csapta a kővel. A hím az arcához kapott és felüvöltött. A következő csapás is a fejét érte, amitől megszédült és féltérdre esett. A követ végül a következő támadója felé hajította, de az félrelépett előle, Frederikának rontott és a földre döntötte.

Mire Frederika észbe kapott, ketten voltak rajta. Küszködött, rúgkapált, sikoltozott, de mindhiába. A végtagjainál fogva becipelték egy épületbe és ledobták a fal mellé. Amikor megpróbált felállni, az egyik hím mohó vigyorral rávetette magát, lenyomta a földre és durván a mellébe markolt. Frederika az arcába karmolt. A hím felmordult, majd arcon ütötte a nőt; a szeme könnybe lábadt. Érezte, ahogyan szétszakítja a zakóját; a gombok leszakadtak és kopogva gurultak szét. Egy másik hím is beszállt, lefogta a kalimpáló lábát és elkezdte leszaggatni róla a harisnyát, miközben valamit nagyon keresett a szoknyája alatt.

Frederika úgy küzdött a rajta ülő hímmel, ahogyan csak bírt. Már kezdett vészesen fogyni az ereje, amikor a hímet váratlanul fejen találta valami és lefordult róla. Kábultan próbált feltápászkodni, de egy kéz megragadta és elrántotta a nőtől. Frederika gyorsan összeszedte magát, hátramászott a falig és onnan nézte, ahogyan támadója fájdalmasan nyög az újra és újra lesújtó vascső alatt. Ekkor vette észre a másik két hím véresfejű mozdulatlan testét.

A vascsővel felfegyverzett illető addig ütlegelte a hímet, ameddig az már nem adott ki hangot, majd felemelkedett és Frederikához fordult.

- Jól vagy? – zihálta.

Frederika felismerte benne azt a szakállas hímet, aki az Annával és fiával közös képen szerepelt.

- Nem akarlak bántani – mondta és óvatosan közelebb lépett a nőhöz. – De el kell innen mennünk, mielőtt még többen jönnek. Tudok egy biztonságosabb helyet.

A hím kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Frederikát az ösztönei arra buzdították, hogy ne bízzon meg a hímben, amin a kezében lévő vérmocskos vascső se javított. Ugyanakkor nem volt sok választása. Összehúzta magán a megszaggatott ruháját és figyelmen kívül hagyva a felé nyújtott kezet, a térdébe nyilalló fájdalomtól fintorogva, magától felállt.

- Rendben – bólintott a hím és a testeket óvatosan kikerülve a kijárat felé indult. – Maradj közel hozzám.

A hím láthatóan ismerte a járást. Szűk utcákon, veszélyesen roskatag épületeken és a beszakadt utakon kialakult sáncokban vezette a nőt az ismeretlen céljuk felé. Frederika idegesen fürkészte a környezetét bármilyen fenyegetés után legyen az akár a kísérője maga. Tartott a hímtől, aki állandóan felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki felmászni valahova vagy lemászni valahonnan. A nőnek azonban borsódzott a háta a gondolattól is, hogy hozzáérjen. Viszont a gondolat, hogy Annának viszonya volt a megmentőjével belefészkelte magát a fejébe. Mit láthatott a nő ebben az emberben?

- Ez a rész nehezebben járható – mondta a hím. – Viszont nem nagyon jár erre senki. Nem lenne jó, ha mások is észrevennének téged.

- Van neved? – kérdezte a nő.

- Albert. És neked?

- Frederika.

- Örülök, hogy megismerhetlek. – Albert egy fáradt mosolyt vetett a nő felé. – Bárcsak más körülmények között történt volna.

Frederika nem tudta erre mit válaszoljon.

- Miért segítesz nekem?

- Láttam, ahogyan kidobtak a gépből. A bandák itt nagyon veszélyesek. Tudtam, hogy mit tennének veled, ha a kezükre kerülnél.

- Dehát nő vagyok.

- Pontosan.

Frederika egy pillanatra elhallgatott.

- Láttál esetleg mást is, akit kidobtak ide? -kérdezte reménykedve. – Egy lányt, kék sávokkal a hajában?

- Láttam őt, igen. Elvitték, mielőtt segíthettem volna. – Albert sajnálkozva a nőre pillantott. – A barátod volt?

- Igen – felelte Frederika letörten.

- Sajnálom.

Valami külvárosi részbe jutottak, ahol alacsony kertes házak sorakoztak egymás mellett. A többségük romhalmaz volt, csak a falak egy része állt. Régi betonakadályok mögött bujkálva az egyik nagyrészt épen maradt házhoz osontak. Albert benyitott és betessékelte Frederikát. Bent egy tágas helyiségbe vezette a nőt, ahol különös szag terjengett és láthatóan lakhelynek volt berendezve. A sarokban egy rozoga ágy állt, egy masszív asztalon könyvek és más papírok sorakoztak, egy rosszul záródó szerkénybe ruhák és egyéb rongyok voltak behajtogatva.

- Itt biztonságos. Ülj csak le. – Albert egy ócska szék felé intett, majd maga is helyet foglalt egy hasonlón. – Bocs, de nem igazán tudlak megkínálni semmivel.

Frederika nyöszörögve helyet foglalt és a fájó térdét kezdte masszírozni; az egész teste sajgott.

- Biztos, hogy jól vagy? – Albert a tekintetében némi aggodalommal vizslatta a nőt. Frederika csak bólogatott. – Jól van. Megkérdezhetem, miért dobtak ki ide?

Frederika pár pillanatig a foghíjas parkettát bámulta.

- Ismersz egy Varga Anna nevű nőt?

- Anna? – Albert fáradt szemei felcsillantak. – Igen, ismerem. Ő küldött? Hogy van?

- Ő az oka, hogy itt vagyok. Annát – Frederika rövid szünetet tartott – meggyilkolták. Én nyomozok az okai után.

Albert ledermedt, az arcából kiszaladt a vér.

- Meghalt? Volt vele egy gyerek is, a fiam.

Frederika megcsóválta a fejét.

A hím pillanatokig csak mozdulatlanul meredt maga elé, aztán felemelte a kezeit és az arcát lassan a tenyerébe temette. A teste meg-megremegett, miközben nagyokat sóhajtott. Frederika félrevonta a tekintetét és hallgatott.

- Mindig azt mondták nekem, hogy szerencsés vagyok – szólalt meg végül Albert; a szemei nedvesek csillogtak a szakadt függönyön át beszűrődő fényben. – Mert amikor eljöttek értünk, engem táborról táborra vittek és nem lőttek csak bele a Dunába vagy valami árokba az út szélén, ahogyan sokakat. Amikor megismertem Annát, még én is elhittem, hogy a sok szenvedés vezetett valahová.

- Hol találkoztál vele? – kérdezte Frederika.

- A bordélyban. – Albert megszívta az orrát és a ruhája ujjába törölte. – Néhány nő jött le ide. Olyanokat kerestek, akik hajlandóak szórakoztatni vendégeket. Elég nyilvánvaló volt, mit akarnak. Sokan visszautasították gyűlöletből, büszkeségből vagy akármi miatt. Voltak néhányan, akik viszont vállalták. Köztük én is. Mert bár próbáljuk a lehetőségekhez mérten civilizáltan tartani a dolgokat itt, a rendes étel, tiszta ruha és a rendszeres tisztálkodási lehetőség nagyon csábító volt. Anna volt az egyik őr. Sokat beszélgettünk. – Váratlanul elmosolyodott és tekintete a semmibe révedt, ahogyan visszaemlékezett. – Ki hitte volna, hogy a történelem és irodalom ismereteim lenyűgöznek majd valakit.

- És a gyerek?

- Barnus – mondta a hím. – Anna akart gyereket. Mindent kitalált előre. Engem is meglepett. Hamisan mesterséges megtermékenyítésnek regisztráltatta az orvossal. Sok ilyen történik itt, azt mondta. Sokszor lehozta őt hozzám titokban néhány órára. – Albert elmosolyodott. – Már előre kigondolta azt is, mi lesz, amikor deportálják ide. Hogy hogyan fogjuk felnevelni, hogyan fog minden szükségeset becsempésztetni neki, hogyan fog drón járőröket küldeni a környékünkre, hogy biztonságban tartson minket. Aztán – egy pillanatra elhallgatott – felfedezett valamit. Meg akarta védeni Barnust, és...

Albert szemei hirtelen felpattantak, felállt és az asztalhoz sietett.

- Mielőtt elment, adott nekem valamit. – Kihúzott egy fiókot, elkezdett benne kotorászni, majd előhúzott egy neurochipet. – Azt mondta, hogy vigyázzak rá, ameddig vissza nem tér. Hogy ez majd megmenti a fiunkat és másokat is. Már akkor is rossz előérzetem volt, de annyira magabiztosnak tűnt. – Elgondolkodva forgatta a chipet a kezében, majd Frederika felé nyújtotta. – Számomra már teljesen haszontalan. Talán neked többet segít.

Frederika elvette a chipet és a füle mögötti neurális portba illesztette.

- Anna tényleg mindenre felkészült – szólalt meg, miközben a retinakijelzőjén pörgette végig a fájlokat. – Ha ezt elviszem a feletteseimhez, akkor be tudom fejezni, amit Anna elkezdett. Sokakat meg tudunk menteni. Meg tudjuk menteni a barátnőmet. De ahhoz ki kell jutnom a rezervátumból.

- Ez nekünk már nem számít. Nekem már nem számít – motyogta Albert; az ablakhoz sétált és kinézett rajta. – De segítek neked. Kiviszlek innen. Meg kell várnunk az estét, olyankor könnyebb. A város határait senki nem védi. Hosszú az út a pusztában a legközelebbi lakott településig, de egy idő után kijutsz a frekvenciazavaró hatósugarából.

- Az elég is lesz. Köszönöm – sóhajtotta megkönnyebbülten Frederika és hátradőlt a nyikorgó székben. – Visszajövök és valahogy meghálálom, amit értem tettél.

- Kétlem – szólt Albert; a hangjából érződött a beletörődés. – De értékelem a gesztust. Ha megtaláld a barátnődet, az már elég nekem. Legalább egy valakin tudok segíteni, ha már Annán és a fiamon nem tudtam.

***

Felfegyverzett légi-szállítók köröztek a romváros fölött. Az egyik lebegő módba kapcsolt, hat drónt köpött ki magából, majd tovább száguldott. A drónok leereszkedtek és eltűntek a romos épületek között. Egy másik nagy port felverve szállt le a rezervátum helyőrségének udvarán; még több kommandós nő ugrált ki belőle. Mindannyian a Marshal Szolgálat jelzését viselték.

Frederika a helyőrség kapuján belül lévő őrposzt mellett ácsorgott. Az őrség tagjai hason feküdtek a porban tarkóra tett kézzel kommandósok vigyázó szemei előtt. A nő azonban nem rájuk figyelt, hanem a feji kommunikátorában nyüzsgő aktivitásra.

- A rezervátum szkenner lefedése teljes. Nem látunk szokatlan aktivitást. Az infra is tiszta.

- Minimális ellenállás a Centernél. Bámészkodók gyülekeznek. Terület biztosítva.

- Minden egységnek! Tűzparancs van érvényben minden, a műveleti területet elhagyni vagy megközelíteni próbáló járműre, ha nem reagálnak a felszólításokra. Ismétlem…

- Központ! A helyőrséget biztosítottuk. A teljes személyzetet és minden jelenlévőt letartóztattunk. Ketten könnyebben megsérültek.

Frederika ezt hallva elindult az ajtó felé, amin korábban a bordélyba vezették. Kissé még sántítva haladt végig az ismerős folyosókon. A "Belépés csak meghatalmazott személyzet számára" feliratú ajtót ezúttal egy fegyveres kommandós nő nyitotta ki előtte.

Se hangulatvilágítás, se zene nem várta most. A hiányos öltözetű hímek a fal felé fordulva térdepeltek hátrakötözött kézzel. Velük ellentétes oldalon térdeltették a nőket, köztük néhány őrt, a vendégeket és Frederika felismerte azt a nőt is, aki korábban olyan készségesen elvezette ide.

Az egyik, csak harisnyanadrágot és semmi mást nem viselő zilált hajú nő folyamatosan németül magyarázott arról, hogy ő egy államtitkár és jogai vannak. Amikor eléggé felhúzta magát, megpróbált megfordulni, de a mögötte álló kommandós egy barátságtalan mordulással odadobbantott neki; a nő rémülten vinnyogva kuporodott vissza falhoz.

Frederika a foglyokat vizslatva látta meg a nőt; a kontya ki volt lazulva, nem volt rajta a zakója és a fegyvertokja is üres volt.

- Fordulj meg – utasította.

- Sejtettem, hogy maga lesz az. – Hajzer Eszter úgy nézett a nőre, mintha egy régi ismerősét látná viszont. – Maga aztán tényleg nem adja fel. Gondolom ki akar kérdezni. Kár a gőzért. Kitakarítottunk, miután kidobtuk magát. Kezdett a hely túl népszerű lenni.

- Fölöslegesen erőlködtél – közölte Frederika. – Annától megkaptam mindent. Mindent megtett, hogy valahogyan kibasszon veletek.

Hajzer arcán csak egy pillanatra jelent meg a zavarodottság, aztán újra felvette a flegma vigyorát.

- Gondolom szar azoknak, akik érintettek. Úgyse kedveltem azt a sok perverz, nimfomániás minisztert és államtitkárt meg kitudja még kit. Ellenem viszont semmi közvetlen nincsen. Csak tettem, amire utasítottak. A bíróság majd eldönti mi lesz, feltéve ha a nagyhalak mellett foglalkozni akarnak egyáltalán velem.

Hajzer irritáló önelégültséggel bámult Frederikára.

- Ebben tévedsz. – Frederika a tekintetét a nőébe fúrta. – Ezúttal nem lesz börtönből kijuttatós ingyen kártya. Le vagy tartóztatva két marshal ellen elkövetett emberrablásért és gyilkossági kísérletért. Ebbe az Unió bíróságának semmi beleszólása nem lesz, ez a Marshal Szolgálat ügye. Itt most én vagyok a törvény.

Hajzer arcáról lemállott a magabiztosság és a helyét tehetetlen frusztráció vette át. Frederika elégedetten húzta ki magát és összefonta a karjait.

- Feltételezem nem tudod, hol van Ulrich Kinga.

- Biztos valami árokban rohad a teteme – vetette oda Hajzer.

- Nagyon ajánlom, imádkozz valamihez, hogy ne így legyen. – Frederika tekintete megkeményedett. – Mert ha meghalt, nemhogy a száműzetésedet nem éled meg, de már a rezervátumból sem jutsz ki élve.

***

A légi-szállító egy erődített épület előtt szállt le, ami talán bevásárlóközpont lehetett régen. Régi betonakadályok, rozsdás szögesdrót kötegek és homokzsákfalak maradványai árulkodtak arról, hogy valami katonai létesítményként hasznosították az Összeomlás alatt. A bejárat fölött piros betűkkel a C__BA CENTER hiányos felirata volt olvasható.

- Itt találtuk meg – a kommandós nő próbálta túlkiabálni a légi-szállító motorjainak zaját. – Valamiféle bázisnak vagy gyülekezőhelynek használják a helyet.

Frederika követte a nőt az épület sötéten tátongó bejárata felé. Mindenfelé a Marshal Szolgálat emberei voltak. Felfegyverzett drónok lebegtek a fejük fölött. Hímek feküdtek hátratett kézzel a földön, akiket kommandósok őriztek. Távolabb egy hím nyöszörgött fájdalmasan; vérzett. A lezárt területen kívül kíváncsi hímek figyelték az eseményeket az épületek és roncsok takarásából. Két fiatal fiút egy idős hím húzott magához, nehogy túl közel menjenek a fegyveresek falához.

- Marshal!

Egy medikus öltözetű nő integetett Frederikának egy hordágy mellől, amit négy kommandós cipelt ki éppen az épületből. A hordágyon heverő testet fehér lepedővel takarták le, csak a feje látszott ki. Az arcát sebek és mocsok borította, de Frederika azonnal felismerte a hajában lévő ciánkék sávokról.

- Túl fogja élni – felelte a medikus a nő kérdő tekintetére. – Fájdalomcsillapítót és nyugtatót kapott. Most már jó kezekben van.

- Köszönöm. – Frederika hálásan megveregette a medikus vállát.

A medikus bólintott és tovább intette a kommandósokat az orvosi légi-szállító felé.

- Itt bent van, marshal – kiáltotta a kommandós az épület ajtajából. Frederika követte az ajtó mögötti hűvös sötétbe.

Az előcsarnokban a hímek összeterelve feküdtek a repedezett járólapon; távolabb mozdulatlan testek hevertek a saját vérükben. Frederika szeme azonban az emeleti folyosó korlátjára kábelekkel kifeszített meztelen, megcsonkított testen akadt meg. A nyakában egy tábla lógott, amire három szót firkantottak: gyilkos, áruló, hímringyó.

Albert volt az.

***

- …lövések dördültek Stockholmban az Uniós Közoktatási és Kutatási Minisztérium épülete előtt. A helyi készenléti rendőrség és a Marshal Szolgálta emberei nyitottak tüzet egymásra, amikor a marshalok megpróbáltak behatolni az épületbe, hogy letartóztassák Ann-Christin Tham oktatási minisztert. A lövöldözésben egy rendőr könnyebb sérüléseket szenvedett. Egyelőre nem tudni, mi történt pontosan. Tham miniszter egyike azoknak, akik ellen…

A tévé a híreket harsogta. Kinga a kórházi ágyban ült, hátát a felemelt támlának vetette. Egyáltalán nem figyelt a tévére, sokkal jobban lekötötte az ölében fekvő doboz tartalma.

- Ez aztán tényleg meglepetés. – A lány vigyorogva nyúlt bele a dobozba és előhúzott egy könyvet. – A teljes könyvsorozat. Némelyik ráadásul első kiadás.

- Örülök, hogy tetszik – szólt Frederika.

A nő egy széken ült az ágy mellett, egyik karjával az ágy szélén támaszkodva mosolyogva figyelte a könyveket gyerekes izgalommal bújó Kingát.

- Hogy tetszik-e? – kiáltotta a lány izgatottan. – Még a drogok is kimentek belőlem, amiket itt belém nyomtak. De, honnan szerezted őket? Ez szuper illegális.

Frederika sejtelmesen a lányra mosolygott.

- Ismerek valakit az Ecserin, aki be tud szerezni dolgokat – mondta végül. – Hogy be van tiltva? Ez az ismerősöm azt mondta erre, hogy hülye törvényeket nem tartunk be.

- Jó fej lehet ez az ismerősöd. De azért inkább nem mutogatom ezeket. – Kinga visszarejtette a könyveket a dobozba. – Te vagy a legjobb barátnő a világon. Viszonozni fogom valahogy…

- Ne foglalkozz vele – legyintett Frederika.

- De foglalkozom – erősködött a lány. – Ha rendbejött a medencém és újra járhatok, elviszlek abba a japán étterembe, ahova már évek óta el akarlak. Ha eljössz. Tekintheted randinak.

Kinga játékosan a nőre kacsintott.

- Te aztán tényleg tele vagy drogokkal – nevetett Frederika. – Persze, hogy elmegyek veled. Alig várom.

Kinga óvatosan kinyúlt, félénken a nő ágyon pihenő kezére tette a kezét és még jobban kiszélesedett a mosolya.

- A Marshal Szolgálat beavatkozik a választásokba!

Mindketten kizökkentek a harsány kijelentésre. A tévé képernyőjét egy ingerültségtől vörös arcú nő töltötte be. Az információs kisdoboz éppen eltűnt, így nem derült ki kicsoda is ő.

- Sőt, ez már egyenesen puccskísérlet az Unió demokratikusan választott kormányzata ellen! – magyarázta nagy vehemenciával a riporternek. Olyan hevesen gesztikulált, hogy kis híján leverte az elé kirakott pohár vizet. – Én régóta kongatom a vészharangot, hogy a Marshal Szolgálat megfelelő törvényi szabályzás hiányában vissza fog élni a hatalmával. És most tessék! A kormánynak minden törvényi eszközt be kell vetnie, hogy megregulázza ezt a szörnyet, mielőtt katonai diktatúrát csinálnak az Unióból. Ha viszont a vezérkar nem veti alá magát az Unió törvényeinek…

- Szörnyet – horkant fel Kinga. – Csodás. Mi lettünk az új közellenség.

- Nagyon úgy tűnik – mondta Frederika a tévére meredve. – De ez várható volt. A vezérkar rettenetesen dühös a történetek miatt és tettek néhány kemény kijelentést.

- Abban igaza van, hogy beleavatkozunk a választásokba, de ezt csakis maguknak köszönhetik. – A lány Frederikához fordult. – Nincs az a kamu duma, amivel le tudnák rázni magukról ezt, ugye?

- A többségre börtön vagy száműzetés vár. De lesz, aki megússza – magyarázta Frederika. – Van, ami ellen mi se nagyon tudunk sokat tenni.

- Kár – morogta Kinga. A tévé felé intett. – És milyen polgárháborúról magyaráz ez? Elcseszték, lebuktak, vége van.

Frederika a tekintetét a tévére emelte; éppen a marshalok egy másik akciójáról mutattak felvételt.

- A választások még odébb vannak – mondta Frederika. – Akkor fog kiderülni, hogy tényleg vége van-e, vagy csak most kezdődött el.