>>>>>[Marina talált egy új barátot.
Kép: screenshot a The Music Machine című játékból
Íródott: 2015.12.12.]<<<<<
A töviserdő
"Sose mondtam, hogy 'Egyedül szeretnék lenni.', csak azt, hogy 'Szeretném, ha hagynának egyedül lenni.'. Nagy a különbség a kettő között."
- Greta Garbo
Marina egy kihalt, elpusztult erdőben járt. A föld száraz volt, repedezett és sárga, mintha valami mérgező por lepte volna. Körülötte magas acél oszlopok, néhány elhagyatott, romos, kis épület és csupasz fák álltak, amiknek ágai szürke tüskékként meredeztek szerteszét. A távolban egy hatalmas fekete gyár állt mint egy tömör gránittömb. Csend volt. Nem hallott semmit, nem mozdult semmi, nem élt itt semmi, csak a saját szívverését hallotta a fülében dobolni. Felnézett a tökéletesen fekete, csillagtalan égre és a rémisztő Fekete Napra, aminek halott fényében az acél oszlopok és csonka fák torz árnyakat vetettek.
Megnézte a kis épületeket közelebbről. Némelyiknek görbe, össze-vissza álló gerendákból állt a teteje, amiket mintha csak úgy rászórtak volna az álló falakra. Mikor egybe-egybe bekukkantott a beszűrődő fényben kopott, régi ládákat látott, leterített pokrócokat és régi, kialudt lámpásokat. Valamikor éltek itt valakik? Vajon milyen régen? Kik voltak azok? Miért mentek el? A meddő, mérgezett föld miatt? A torz, tövises fák miatt? Az élettelen, halott csend és magány miatt? Volt ez a kipusztult erdő valaha virágzó és élő? Mi ölte meg ezt a tájat?
Továbbsétált gondolataival a fekete gyár felé. Megállt és felnézett rá. Majdnem teljesen egybeolvadt a csillagtalan ég sötét mélységével és elnyelte a halott Nap fényét. Halottnak és mozdulatlannak tűnt, de a lány megborzongott a hideg árnyékától. Érezte, hogy valami gonosz dolog szunnyad odabent és alussza időtlen álmát.
Hirtelen egy kürt sikoltott fel. A föld megremegett. Gépek zúgása, kattogása és csikorgása töltötte be a tájat. A gyár, mint egy fenevad, bömbölve felébredt. Megérezte Marinát, az életet, amit még nem nyelt el. A lány a borzalomtól bénultan nézte, ahogy a fekete rém dübörögve és sikoltozva magához tért. Égbenyúló kéményeiből ocsmány, sárga füstöt kezdett okádni, ami elkezdte beteríteni a sötét eget, mérgező lepelként húzódott szét az acél és tövises facsonkok erdeje fölött, végül ellepte a halott Fekete Nap-ot is.
Aztán elkezdett esni az eső. Marina összerándult, ahogy az első cseppek a bőréhez értek, aztán összegörnyedt és kiabált a fájdalomtól. Az érzés nem olyan volt, mintha kések, vagy tűk szabdalták és szurkálták volna és nem is égették, mint a sav, vagy a tűz. A fájdalom inkább belső volt, mintha minden esőcsepp ki akart volna tépni belőle valamit.
Sikoltozva és botladozva menekült a szörnyű fekete gyár elől. El kellett rejtőznie előle és a gyilkos eső elől. Kétségbeesve a legközelebbi kis, sötét épület felé sietett. A kín egyre elviselhetetlenebbé vált. Az épület előtt visítva összeesett, elfeküdt a sárban, kínlódva és sírva vonszolta magát utolsó erejével a bejárat felé. Az épület biztonságos sötétjében egy megkönnyebbült sóhajjal testét minden erő elhagyta és elterült a porban.
Ahogy fájdalmai enyhültek feltápászkodott és négykézláb bemászott az épület egyik sötét sarkába, összekuporodott és sírt. Hallgatta a rémisztően nyugtató, csendes esőt és a gyár dübörgő kacaját.
- Itt nem tud semmi bánta -motyogta a sötétben. -Itt nem tud semmi megölni. Sem éhség, sem szomjúság, sem fájdalom. Csak az eső.
Könnyes szeme sarkából valami fényt látott mozogni odakint. Elsuhant az ablakok előtt, majd egy pillanatra elvakította, ahogy megjelent az ajtóban. A vakító fehér fénnyel világító alak bevilágította a kis helyiséget és lassan közeledett a lány felé. Marina félelmében még jobban összehúzta magát, nem nézett a jelenésre, de érezte és hallotta, ahogy közeledik hozzá.
- Jól vagy? -kérdezte a lény lágy, túlvilági hangján.
Marina nem felelt, csak remegett, sírt és halkan nyüszített. Érezte, hogy a fényes teremtmény ott áll előtte. Aztán egy puha, meleg kéz megérintette a karját.
Marinának elakadt a lélegzete, ahogy visszazökkent a valóságba. Ijedten hátralépett, de beleütközött az asztalba és kis híján hanyatt esett. Az asztalon a poharak, üvegek és néhány tál csörömpölve összeütközött és feldőlt. A teremre csönd telepedett.
A lány riadtan kapkodva a levegőt körbenézett. Mindenki őt nézte. Megvetően, lenézően. Hallotta, ahogy páran összesúgnak, de aztán csak elfordultak és folytatták a társalgást, ahol abbahagyták. Anyja felé kapta a tekintetét, aki csalódottan fordult vissza Mr. Webster-hez.
- Sírtál? -kérdezte egy lágy hang mellőle.
Ijedten odafordult. Egy mosolygós lány állt ott. Ápolt, hosszú, egyenesszálú aranyszőke haja volt. Határozott, világoskék szemei rózsaszínnel voltak kiemelve. Tökéletes, rózsaszín ajkai bájos mosolyra húzódtak. Hófehér, fordos ruha volt rajta és finom, barackvirág illat áradt belőle. A látvány pillanatokra el is bűvölte a zavarodott Marinát. A lány olyan tökéletes és gyönyörű volt, mint ahogy az angyalokat mindigis elképzelte.
- Minden rendben? -szólt ismét a lány. -Úgy tűnt, mintha egy teljesen másik világban lettél volna. Megijesztettelek?
Marinához ekkor jutott el az első kérdés.
- Nem, én csak... -felkapott egy szalvétát az asztalról és elkezdte letörölni a sírás nyomait az arcáról.
- Még ezt is eldobtad -a lány felmutatott egy poharat, amiben valami áttetsző folyadék volt. Az orrához emelte és az arcára undor ült ki. -Tiri fehér édes. Nem csoda, hogy eldobtad. Holmi kitalált nyelvet beszélő mesebeli nép nem létező országának rissz-rossz bora helyett inkább ajánlanám egy olyan ország borát, ahol tudják is mi az a bor. Például Franciaországét, elvégre ők találták ki a borokat.
A lány tovább mosolygott Marinára. Nem igazán zavarta, hogy megjegyzésére két tiri öltözetű tünde férfi felmordult és megvetően nézett feléjük, de mikor látták, hogy a lány még csak feléjük sem fordul sértődötten elvonultak.
- A nevem Emilie De Rochefort, a Rochefort Enterprise-tól -nyújtotta a kezét. -De szólíts csak Lili-nek.
- Marina Blackford.
- Tudom. Te vagy a barátnője az egyik férfinak, akit a gyerekrablásokkal vádolnak.
Marina ledermedt. Lili mosolya változatlan maradt.
- Ne aggódj -mondta. -Nem azért jöttem ide, hogy megalázzalak. Ezek már megtették, mikor elkezdtek úgy kezelni mint egy leprást. Csak unatkoztam. És mi mást tehetne egy magamfajta ilyen unalmas sznobok között, minthogy szórakoztatja magát és mindig örömteli látni az arcukon a megbotránkozást. Ezért, kérlek, bocsáss meg nekem, hogy kihasználom a helyzeted. Ne vedd magadra.
Körbepillantva látta, hogy néhányan tényleg észrevették, hogy Lili vele beszél és ezeknek a pillantásoknak egyike sem volt szívélyesnek mondható. Lili-t azonban láthatóan továbbra sem zavarta ez.
- Nem úgy tűnik, mintha érdekelne mások véleménye -mondta Marina. -Nem fog ez rossz fényt vetni rád?
- Láttál már farkast, aki rosszul alszik a birkák véleménye miatt? -kérdezett vissza Lili és mosolya kicsit szélesebbre húzódott. -De úgy látom téged megvisel ez.
- Én nem tartozom ide -mondta a lány szomorúan. -Nem is akarok itt lenni, csak muszáj.
Lili arcáról eltűnt a mosoly és sokkal határozottabb kifejezés ült ki rá.
- Az ember nem mindig lehet ott, ahová tartozik -mondta. -De, ha itt ragadtál ezek közt, akkor egy tanácsot adhatok. Soha ne feledd el, ki is vagy, mert ezek biztosan nem fogják. Meríts belőle erőt. Viseld páncélként, és nem tudják majd arra használni, hogy ártsanak vele.
- Az ember nem mindig lehet ott, ahová tartozik -mondta. -De, ha itt ragadtál ezek közt, akkor egy tanácsot adhatok. Soha ne feledd el, ki is vagy, mert ezek biztosan nem fogják. Meríts belőle erőt. Viseld páncélként, és nem tudják majd arra használni, hogy ártsanak vele.
Marina nem igazán tudta hova tenni a szőke lányt, de örült, hogy legalább valaki szóba állt vele.
- Van egy olyan érzésem, hogy messze te vagy a legjobb beszélgetőpartner az épületben -szólt Lili újra felvéve bájos mosolyát. -Úgyhogy ha nincs jobb dolgod, mint itt jótállni magadért, elkélne nekem egy kis társaság és gyanítom neked is.
Marina az anyjára pillantott, aki elmerülten beszélgetett Mr. Webster-el. Tudta, hogy úgysem foglalkozik itt vele senki, úgyhogy a mai napon először elmosolyodott és bólintott.
- Örülnék neki -mondta.
>>>>>[Lilit egyáltalán nem leplezetten Emilie De Rochefort-ról mintáztam a Tekken-ből (ő kedvencem a játékból!) átvéve mind a nevét és a külsejét, illetve még egy-két apróságot, de a hasonlóság itt véget is ér. Sokat hozzáadtam Lili személyiségéhez, hátteréhez és motivációihoz, hogy jobban illjen a Shadowrun világához és érdekesebb legyen, ami miatt a fent említetteken kívül már teljesen más mint az alapanyag volt. Amiket mond, azok többé-kevésbé módosított idézetek a Trónok Harcából.
Szerettem volna Lilit egy kicsit többé tenni mint egy átlagos neo-arisztokrata. Azt akartam, hogy a viselkedése provokatív legyen, botrányos, de megmaradjon a lenézés és az arrogancia is benne. Ő egy monacói (tehát európai) céges nemes, aki lenézi az egész tünde nemességet és kultúrát (ami egyébként alig létezik 50 éve és rengeteg dolgot merített már létező kultúrákból), illetve az amerikaiakat. Nagyon kritikus a körülötte lévőkkel szemben és látszólag nem érdekli, hogy róla mit gondolnak. Lili azonban ennél okosabb, mert nagyon is jól tudja kik azok, akik számítanak és kikkel kell jóban lennie.
Ebben a novellában még csak megjelent, de jóval később vált igazán jelentős személyiséggé Marina életében.
A helyszínt, ahol Marina a képzeletében jár, pedig David Szymanski The Music Machine című játékának The Thorn Forest pályája ihlette. Az egész játék egyébként nagyon érdekes. Tetszett a sötét, szürrealista világa.]<<<<<
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.