>>>>>[Ez a novella Dorothy és Kristin Komarckról szól, hogy mi történt velük a Géngeneráció kaland után, mikor kiszöktették őket Manhattanből. Ez tisztázza némileg a motivációikat, az egymással és korábbi cégükkel való kapcsolatukat.
Szereplők:
- Dorothy Komarck, a Vox Genetica génkísérletének alanya
- Kristin Komarck, a Vox Genetica génkísérletének alanya
Íródott: 2016.11.25.]<<<<<
Elátkozott nővérek
"A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá."
- Sherlock és Watson c. film
Dorothy Komarck belépett a fotocellás ajtón az orvosi rendelő hatását keltő váróba. A fényes falak és padló szinte vakítóan verték vissza a lámpafényt. Szemben a falon egy stilizált emblémán a StaticX Robotics felirat állt alatta pedig a szlogen: Az élet több mint egyesek és nullák sorozata. A falakon kivetítők sorakoztak, amiken képek váltogatták egymást vagy éppen videók mentek a cég különböző termékeiről a drónoktól egészen az androidokig. A középen lévő portánál az ajtó szisszenésre felnézett az őr, majd feláll, ahogy nő közeledett felé.
Kora ellenére Dorothy nem nézett ki nőnek, inkább egy tízéves humán kislánynak, akit egy sötét kosztümbe öltöztettek. Gyűlölte a külsejét, amit korábbi munkaadójának és persze szüleinek köszönhetett, és azért jött ehhez a céghez, hogy ezen változtasson végre.
- Segíthetek? -kérdezte az őr megilletődve.
- Jó napot. Igen, Dorothy Komarck vagyok -mondta nő és már látta is, hogy az őr meglepetten felhúzta a szemöldökét a látszólagos korához nagyon illő hangjára. -Mr. Stefan Mechnig-hez jöttem. Időpontot beszéltünk meg.
- Egy pillanat -mondta a férfi miután még egyszer végignézett Dorothy-n és elkezdett valamit babrálni az előtte lévő monitoron. Hamarosan újra felnézett. -Mr. Mechnig azonnal itt lesz. Addig, kérem, foglaljon helyet.
- Köszönöm -bólintott Dorothy és felhuppant az egyik alumínium székre. Nem ért le a lába.
Az idő látszólag lelassult, ahogy csak ott ücsörgött és várt. Kíváncsi volt, hogy mi az, amit ennél a cégnél csinálnak és amiről úgy ígérték, hogy meg fogja oldani a problémáját. Azt mondták olyanná tudják tenni őt, amilyen már évek óta vágyik lenni. Egy testben is felnőtt nővé. Akármi is az amivel ezt elérik Dorothy remélte, hogy megérte otthagyni érte a Vox Genetica-t.
Sóhajtott egyet, ahogy eszébe jutott húga, Kristin. Nem örült a Dorothy által szervezett "hirtelen távozásnak" a cégtől és Manhattan elhagyása óta egy szót sem szólt hozzá. Kristin maradni akart. Nem tudta miért, de olyan messzire is elment, hogy még fegyvert is fogott, hogy visszaszerezze a nővérét. Dorothy azonban mindenáron menni akart, hogy végre kiszabaduljon kislány testének börtönéből. Kétségbeesett volt, de Kristin-t soha nem hagyta volna hátra. Ő az egyetlen családja. Vele nőtt fel, ugyanazon mentek keresztül, ő az egyetlen barátja, a testvére, benne megbízott, szerette őt. Ezért is lepődött meg. Soha nem gondolta volna, hogy annyi mindenki közül pont Kristin fordul majd ellene.
Az egyik fehér ajtó hirtelen szisszenve kinyílt és egy borotvált arcú ork férfi jelent meg fekete öltönyben.
- Miss Komarck? -nézett a nőre.
- Igen -válaszolta Dorothy és lekászálódott a székről.
- Stefan Mechnig vagyok. Már beszéltünk.
A nő pici keze eltűnt az ork hatalmas tenyerében ahogy kezet fogtak.
- Kérem, jöjjön velem -folytatta Mechnig barátságosan mosolyogva és bevezette a nőt azon az ajtón, amerről ő is érkezett. -Hogy érzi magát?
- Jól, köszönöm -Dorothy számára nehéz volt ezt mondani ahogy a mostanában történtekre gondolt. -Az utóbbi időszak... nehéz volt.
- Igen, a változások nem mindig könnyűek -mondta az ork együtt érző arcot vágva. -De biztosíthatom, hogy nálunk biztonságban van már. Itt nincs miért aggódnia. Bölcs döntést hozott mikor minket választott, mert a mi cégünk pont olyan technológiák fejlesztésével foglalkozik, amikkel olyan embereken tudunk segíteni mint amilyen maga is.
Fehér folyosókon sétáltak keresztül, amiken néhol belehetett látni széles ablakokon keresztül a laborokba, ahol ki tudja éppen min dolgoztak. A folyosón fehér köpenyes emberek siettek a dolgukra fel sem nézve kéziszámítógépeikből és kis drónok gurultak halkan, hogy a ismeretlen feladatukat elvégezzék. De amit a nő igazán lenyűgözőnek talált az az android volt, ami elsétálva mellettük biccentve köszönt.
- Szép napot kisasszony és uram.
Dorothy látott már Sony gyártmányú androidokat, de ez más volt. Nem értett hozzá, de látta rajta, az arcán és a mozgásán, a tervezők szándékát, hogy minél emberibbé tegyék. Bámulatos volt és furcsamód ijesztő. Mechnig elégedetten mosolyodott el látva a nő reakcióját.
Beléptek egy liftbe és elindultak lefelé, ami néhány szinttel lejjebb állt meg. Újabb világos folyosókon mentek végig, majd egy biztonsági ajtó előtt álltak meg. Mechnig lehúzta a kártyáját az ajtón, mire az kinyílt. Egy hatalmas terembe jutottak, ahol terminálok előtt tucatnyi fehér köpenyes dolgozott. Némelyikük felállt és kiment a szemközti ajtón, mások pedig éppen onnan jöttek be. Egy idősebb humán férfi odalépett hozzájuk. Enyhe ősz borostája volt és kéken vibráló szemei azonnal elárulták, hogy kibernetikusak.
- Miben segíthetek, Mr. Mechnig? -kérdezte.
- Dr. Mykowski, ez itt Miss Komarck -mutatta be az ork. -Azért jöttünk, hogy megnézzük Júliát.
Mykowski lenézett a nőre, majd újra fel Mechnig-re és bólintott. Kivezette őket a teremből végig egy fehér folyosón, ahol laborok sorakoztak egymás mellett, de a felső szinteken lévőkkel ellentétben itt nem voltak ablakok. A 027-es előtt álltak meg. Dr. Mykowski lehúzta a kártyáját a mágneszárnál, majd mikor az pittyenve jelezte, hogy elfogadt azt hangosan kimondta a nevét.
- Dr. Tomasz Mykowski.
A zár újabbat pittyent majd az ajtó kattanva kinyílt és a férfi bement.
- Mielőtt bemennénk -kezdte Mechnig a Dorothy felé fordulva -figyelmeztetnem kell, hogy amit itt bent látni fog az lehetséges, hogy szokatlan lesz, vagy egyenes ijesztő.
A nőt kicsit aggasztották a hallottak, de bólintott.
- Értem.
- Rendben -mondta az ork.
Beléptek. A szoba steril fehér volt. Két asztal volt a falakhoz tolva rajtuk terminálokkal. Dorothy azonnal megtorpant, ahogy meglátta miről is beszélt az Mechnig. Hátul, a szoba végében egy plexifal mögött egy tartályban egy test volt, ami úgy tűnt a belecsatlakozó kábeleknél fogva függött mint egy marionettbábu. Egy nő volt, vagy legalábbis az akart lenni. A feje csupasz volt, az arca fehér és olyan nyugodt kifejezés volt rajta, mintha csak aludna. A teste olyan volt, mintha lenyúzták volna róla a bőrt. Kilátszott minden mesterséges izom, az inak és a csontvázat jelentő váz. Tisztán látszottak a kibernetikus részei, de néhány pontján ijesztően valódinak és élőnek tűnt. Dorothy gyomra azonnal összerándult a látványtól.
- Jól érzi magát? -kérdezte Mechnig.
- Igen, csak... ez...
- Tudom, elég szokatlan ilyen formájában látni, de biztosíthatom, hogy amit itt lát az nem élőlény és soha nem is élt.
Ez nem segített sokat Dorothy-nak, de végül sikerült összeszednie magát.
- Biztos, hogy jól van? -szólt az ork.
- Igen -válaszolta a nő. -Rendben leszek.
- Jó, akkor Dr. Mykowski, beszélne egy kicsit Júliáról.
Az idős férfi arcára egy kis mosoly húzódott, majd a plexifal mögött függő nőre nézett.
- Júlia-168 a kibernetika és a robotika legnagyszerűbb alkotása. Úgy alkottuk meg őt, hogy minél inkább leutánozza egy emberi lény fiziológiáját. Igaz, hogy Júlia-168 pusztán egy prototípus, de komoly előrelépés a Galat...
- Nem szükségesek a részletek, doktor -vágott közbe Mechnig.
Mykowski pár pillanatig meglepetten pislogott, majd zavartan elvigyorodott.
- Ó, igen. Persze. Tehát hol is tartottam? Igen -folytatta. -Szóval Júlia, ahogy azt Mr. Mechnig is említette, habár részben organikus, nem él. Mi terveztük és alkottuk meg őt. Központi idegrendszere sincs. Júlia egy váz csupán, egy teljes testprotézis, ami arra vár, hogy valaki birtokba vegye.
Dorothy a tartályban pihenő női test nyugodt arcát fürkészte. Olyan gondolatok suhantak át az elméjén, amik túl szürreálisak és rémisztőek voltak, hogy elhiggye. Ismét összeszorult a gyomra.
- Júlia azért jött létre -szólt az ork -, hogy olyan embereken segítsen, akiknek a teste haldoklik vagy nem működik megfelelően.
- És hogyan érik ezt el? -kérdezte tétován a nő, habár már tudta a választ.
- A központi idegrendszer transzplantációjával -mondta Mechnig. -Tudom, hogy ez rémisztően hangzik, meg sok is lehet így hirtelen, ezért nem is kell azonnal döntenie. Nyugodtan átgondolhatja.
Dorothy képtelen volt levenni a szemét a test arcáról. Egy pillanatra elöntötte a félelem és a bizonytalanság. Meg akart változni, de már nem volt olyan biztos benne. Nyelt egy nehezet. Csak idő kell, hogy átgondoljam, mondta magában. Csak túl sok ez hirtelen. Kell egy kis idő.
- Szóval akkor ez lennék én? -kérdezte a nő.
- Igen, Miss Komarck -válaszolta Mechnig. -Most éppen az új önmagával áll szemben.
***
Dorothy belépett a lakás ajtaján és bezárta maga mögött. A lakást a cég fizette nekik, úgy gondolta addig, ameddig az ittlétük teljesen hivatalossá nem válik és elkezdhetnek dolgozni.
Levette a cipőit és bement a nagy nappaliba, ahol az ajtóval szemben a fotelban Kristin ült és a kommlinkjén olvasott valamit. Fel sem nézett. Mióta idejöttek alig nézett Dorothy-ra és egy szót sem szólt hozzá még akkor sem mikor már kiabált vele.
- Szia -köszönt Dorothy és leült testvére mellé a kanapéra. -Hogy vagy?
Várt pár pillanatot, de Kristin nem reagált.
- Voltam a cégnél -folytatta. -Megmutatták hogyan változtatnának meg.
Kristin erre már felnézett rá, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Dorothy reménykedve várta, hogy testvére hátha végre újra hozzászól, de hiába. Végül beszélt a némán figyelő Kristin-nek Júliáról és arról, amit róla megtudott. Az előnyökről, amiket elmondtak neki, és a kicsit rémisztőnek hangzó operációról is mesélt.
- Még nem egyeztem bele -mondta. -Adtak időt, hogy átgondoljam.
Ismét elhallgatott, hogy húga mit reagál, de semmit nem tudott kiolvasni az arcából.
- Nem mondasz még mindig semmit. Tényleg ennyire dühös vagy rám?
Kristin hallgatott.
- Tudom mit mondanál -folytatta Dorothy. -Azt mondanád eladtam magunkat. De nézd meg mit csináltak velünk.
Dorothy magára mutatott.
- Ilyenné tettek! Ez a test nem én vagyok! Ezek nem mi vagyunk! Ezek nem többek mint termékek. Nem különböznek attól a testtől, amit mutattak nekem. Nem akarom elhinni, hogy te szeretsz ilyen lenni. Hogy soha nem nősz fel. Elmúltunk húsz és nem volt még igazi életünk. Itt tudnak segíteni, Kristin -előrehajolt és megfogta a húga kezét. -Végre élhetnénk. Csinálhatnánk együtt olyan dolgokat, amiket mindigis akartunk. Végre normális életünk lehetne.
Reménykedve Kristin arcát fürkészte, de az továbbra sem mondott semmit.
- Mondj valamit -könyörögte Dorothy és megszorította húga kezét. -Szükségem van rád, mert... mert félek. Ezt akartad hallani? Félek. Félek megcsinálni ezt egyedül.
Dorothy szörnyen ostobának érezte magát. Itt volt előtte az, amire annyira vágyott. Olyan messzire ment érte mint még soha. A saját húgát is magára haragította és mégsem képes magához ragadni, mert félt. Amit látott és amit mondtak neki, a lehetőségekről, a folyamatról, a következményekről, olyan drasztikus volt és végleges hogy megrémítette.
Kétségbeesetten keresett bármilyen reakciót Kristin arcán.
- Sajnálom. Mindent sajnálok. Kérlek, ne hagyj egyedül. Te vagy az egyetlen, aki maradt nekem -Dorothy arcán könnycseppek csorogtak végig. -Segíts, kérlek. Nem tudom mit csináljak.
Hirtelen Kristin arcára mosoly húzódott, ahogy nővére kezére tette a kezét. Dorothy teljesen megbénult a meglepettségtől.
- Soha nem hagynálak egyedül -mondta Kristin.
Dorothy nem bírta tovább és sírva fakadt. Kristin magához ölelte nővérét és várta, hogy kisírja magát.
- Csak meg akarlak védeni -mondta Kristin -, de bíznod kell bennem.
- Bízom benned. Te vagy az egyetlen, akiben bízok -szipogta Dorothy.
Kristin szorosan magához ölelte Dorothy-t.
- Segítek -mondta -és végre szabadok leszünk. Ígérem.
>>>>>[Dorothy és Kristin ikrek, akiket még magzati korban egy kísérleti genetikai beavatkozásnak vetettek alá. A legtragikusabb talán, hogy ez mind a szüleik beleegyezésével történt, akik ezért kaptak is némi ellenszolgáltatást. A kísérletet végző Vox Genetica (a Centura Labs leányvállalata) az örök fiatalság/örök élet módját próbálta megtalálni. A dolog azonban nem úgy alakult teljesen, ahogy azt tervezték. Az egyik, hogy két lány látszólag megrekedt valahol a 10-14 éves kor környékén, de más tekintetben rendesen kifejlődtek. A másik, hogy mindketten meddők lettek.
A Vox Genetica elkönyvelte a tanultakat, de nem selejtezték a két lányt. Folytatták a kísérletet, hogy a genetikai módosításnak milyen hatásai lesznek még később, közben mindkettejüket az alkalmazottaik közé vették. Dorothy egyszerű pénzügyi munkát végzett a cégnél. Az élete azonban egyre boldogtalanabb és kilátástalanabb lett, ahogy ráébredt, hogy talán soha nem fog felnőni, így kétségbeesetten kereste a megoldást. Végül kapcsolatba lépett a StaticX Corporationnal, akik a történetét meghallva a segítségére siettek, persze nem pusztán emberbaráti szeretetből.
Kristin ugyanakkor speciális képzést kapott, hogy a leghatékonyabban használhassa ki minden adottságát a cég szolgálatában. Kristin jó volt abban, amit csinált és lojális is volt, de, mint kiderült, sokkal lojálisabb a nővéréhez, mint a céges gazdájához.
Hogy mi volt Kristin munkája valójában a korábbi cégénél, és mi volt a StaticX Corporation szándéka a kettejükkel, az egy későbbi novellából derült ki.]<<<<<
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.