>>>>>[Egy újabb fantasy novella - méghozzá egy elég hosszú. Az egész a három főszereplő kitalálásával indult, mert érdekesnek találtam a néma mágus gondolatát, meg azt, ahogyan egy alacsony, nagyszájú és egy magas, komoly lány folyamatosan veszekedik mindenen (még akkor is, ha ez a felállás kicsit klisés is).

Amikor elkezdtem írni csak az első jelenet volt meg tisztán a fejemben, minden más menet közben alakult ki, fogalmam sem volt, hogy miről fog szólni. Menet közben azonban ráakadtam a témára - az iskolai zaklatásra. Ez a felfedezés azért volt ijesztő, mert semmit nem értek a témához, így valószínűleg sikerült légkalapáccsal gyökérkezelést végeznem rajta. Viszont érdekesnek találtam, nem csak személyes érintettség okán, hanem mert fantasy környezetben nem láttam még érintve ezt a témát. A Harry Potter sem foglalkozik vele, pedig ott adná magát. A másik téma, amit érint - és csak utólag figyeltem fel rá - az a klasszikus oktatási rendszer szembeállítása egy modernebb megközelítéssel. Természetesen ehhez sem értek semmit. Meg még ki tudja ki mit fedez fel benne.

Normális esetben nagyobb háttérkutatást végeztem volna az érintett témákban, de gyakorlásképpen kezdtem ebbe bele és az egész spontán alakult így, szóval csak adtam magam a hangulattal.

A történet ugyanabban a világban játszódik, amiben a Belső szépség.

Képek forrása: Astri Lohne

Íródott: 2021.04.19.]<<<<<

Többet ér minden szónál

Irina hangosat nyögve kinyújtózkodott, lerugdosta magáról a takarót és felült. Szőke lobonca mögül álmosan hunyorogva nézett körbe a szobában, majd egy nagyot és hölgyhöz egyáltalán nem illőt ásított. Az ajtó zörögve kinyílt és Aliya lépett be, az arcára azonnal kiült a bosszúság.

- Már megint ez, Irina?

A szőke lány fel sem nézett, csak az ágya szélén ülve vakaródzott tovább.

- Micsoda? - ásította.

- Mit micsoda? - csattant fel Aliya. - Mindjárt itt a rektorasszony, te meg még csak most keltél fel. Ráadásul megint olyan körülötted minden, mint egy disznóólban.

Irina unottan oldalra fordította a fejét. Az ágya végében lévő kis szekrényén gyűrött halmokban hevertek a ruhái. Az ágy sarokgombján a bugyijai függtek és az egyik cipője, a másik az ágy alól kandikált ki valami másik ruhadarabbal, könyvekkel és papírokkal együtt.

- Szedd már össze magad egy kicsit! - Aliya arca egészen kipirosodott. Karba tette a kezeit és a szobatársára meredt. - Csodálom, hogy egyáltalán fürdeni szoktál.

Irina benyúlt a haja alá és hátracsapta az arcából.

- Most mit izgulsz? - mondta és újabbat ásított. - Nem mindenki olyan rendmániás, mint te.

- Elég baj az! És azért izgat, mert ha a rektorasszony meglátja, megint nekünk kell rendet raknunk utánad.

- Vikát mégsem hallom panaszkodni.

- Mert Vika nem tud beszélni, te gyagyás.

Vika a neve hallatára felpillantott az Ena Elherin verseskötetből. A szoba másik végében, az ágyán feküdt. Már fel volt öltözve, barna haját a tarkója mögött fogatta össze egy szalaggal, még a sminkjét is megcsinálta, amit Aliyától tanult. Figyelte a két lányt, ahogyan vitatkoztak. Nem zavarta különösebben, már hozzászokott. Szinte minden reggel összevesztek valamin, ha nem reggel, akkor napközben valamikor, de nap nem telt el anélkül, hogy egymásnak ne estek volna.

A tekintete Aliya vékony alakján akadt meg. A lány hosszú, éjfekete haja rendezetten és ápoltan omlott a vállaira. Az arca smink nélkül és az indulattól kipirosodva is szép és hibátlan volt. Elképesztően magas is volt, ami Vikát még ennyi év után is ámulatba ejtett. Biztos volt benne, hogy magasabb a legtöbb férfinál is. Egy tündevérű nemesi família sarja volt, tünde felmenőinek köszönhette kivételes külsejét.

- Elegem van abból, hogy állandóan utánad pakolunk - mérgelődött tovább Aliya. - Direkt azért csinálod, hogy velünk szúrj ki? A rektorasszony megint le fog küldeni a konyhába mosogatni. Ezt akarod? - A lány elhallgatott egy pillanatra, majd nagy meggyőződéssel folytatta. - Ezt akarod. A futárfiú miatt, ugye?

Irina leugrott az ágyról és fehér hálóingében Aliya elé állt. Hosszú, fenékig érő szőke haja köpenyként ölelte körül. A magas lány előtt még apróbbnak tűnt.

- Na és ha igen? - Irina dacosan felemelte kócos fejét, hogy a magas lány szemébe tudjon nézni. - Nekem is jogom van, hogy szórakozzak néha-néha, nem?

- Nem, hogy ha nekünk kell takarítanunk utánad - Aliya a csípőjére tette a kezeit és olyan pózt vett fel, ami Vikát a saját anyjára emlékeztette, amikor a bátyjait dorgálta, ha rosszat csináltak. - Meg szabályellenes is.

- Szabályellenes! Remegek a félelemtől - gúnyolódott az apró lány. - Húzd már ki az alabárdot a valagadból, Aliya. Senkit nem érdekelnek a szabályok. Meg végzősök vagyunk. Hamarosan úgyis megszabadulnak tőlünk. Mit számít, ha megszegek pár jelentéktelen szabályt kifelé menet?

Aliya rosszallóan ráncolta össze tökéletes vonalú szemöldökét.

- Talán el kellene mondanom a rektorasszonynak - mondta. - Aztán ha nem tudsz majd járni enyelegni a futárfiúval, akkor talán megtanulod követni a szabályokat, de főleg takarítani magad után.

Irina összefonta a karjait, arcára flegma mosoly kúszott.

- Mondd csak el. Aztán én is elmondom neki, hogy nézzen utána kik szoktak sóhajtozni bizonyos estéken a fürdőházban.

A magas lány szemöldöke felkúszott a homlokára. Vika összébb húzta magát az ágyon.

- Én nem tudom kik azok, de biztos szabályellenes, amit csinálnak - folytatta vigyorogva a szőke lány. - Meg azt is észrevettem, Aliya, hogy egy ideje te hordod Vika medvefog nyakláncát. Kíváncsi vagyok, miért.

Aliya ösztönösen a bőrszíjon függő medvefogra markolt és olyan pillantást vetett Irinára, ami nem volt éppen szívélyesnek mondható. Vika felemelte a verseskötetet annyira, hogy csak a szemei látszódtak ki mögüle. Az arcát elöntötte a forróság.

- Látod, én is tudok undok lenni.

Aliya éppen visszavágott volna valamivel, de az ajtó hirtelen zörögve kitárult és egy elegáns, sötét ruhába öltözött nő lépett be. Az ablakokon beszűrődő fény megcsillant a dekoltázsába simuló ezüst foglalatban pihenő vörös ékkövön és szigorú, fekete szemein, amikkel végignézett a három lányon.

Aliya azonnal kihúzta magát, maga mellé rántotta Irinát, és tiszteletteljesen lehajtotta a fejét. Vika ledobta az ágyra a könyvet és botladozva sietett melléjük.

- Rektorasszony - köszöntötte halkan Aliya a belépő nőt.

Gallena Telarissa rektor lassan közelebb lépdelt hozzájuk. Vika akaratlanul is felpillantott és megdermedt, amikor összeakadt a tekintetük. A mágusnőről sugárzott a tapasztalat, a tekintély, a hatalom, de a kor az egyáltalán nem.

A rektor szó nélkül tovább lépett és a fölé magasodó Aliyán nézett végig, végül a vakaródzó Irina előtt állt meg. A lány arcát teljesen eltakarta a szőke hajzuhatag.

- Úgy látom, Irina, visszavágysz Vingul csatornáinak mocskába, ahonnan előrángattak - szólt Gallena Telarissa kifejezéstelen hangon. - Mosdass meg egy disznót, adj rá szép ruhákat, attól még egy disznó marad.

Irina elvigyorodott, fehér fogai kivillantak szőke hajának függönye mögül.

- A konyhában töltött számos alkalom, úgy tűnik, hatástalan volt - folytatta a mágusnő. - A legközelebbi dolog Loc Gossiában egy csatornához a mosodában van. Sajnos félek tőle, hogy ott sem tanulnál semmit.

A rektor Aliyára emelte a tekintetét.

- Dormaris kisasszonynak mindig példás volt a magatartása és mindig makulátlan rendet tartott. Igazi viradori úrihölgynek nevelték. Tőle tanulhatnál egyet s mást - Aliya büszkén kihúzta magát. - És fogsz is, ugyanis ő és Vika is veled fog tartani.

A magas lány sötét szemei elkerekedtek. Vika is meglepetten pislogott. Irina felhorkant mint egy malac, ahogyan próbálta visszafojtani a kitörni készülő nevetését.

- De, rektorasszony, én...

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményét, Dormaris kisasszony - szakította félbe Aliyát halkan, de mégis erélyesen Gallena Telarissa. Egy utolsó pillantást vetett mindegyik lányra, aztán sarkon fordult és elindult kifelé, de az ajtóban megtorpant. - És hozzátok Irinát olyan állapotba, ami egy leendő mágusnőhöz illik. Javaslom siessetek, a későknek nincsen reggeli.

Miután az ajtó zörögve becsukódott a rektorasszony mögött Aliya de Dormaris gyilkos pillantást vetett a saját nevetésével küszködő Irinára.

- Egy napon, amint kitaláltam hogyan, el foglak átkozni - sziszegte a lány.

Az apró, szőke lány nem bírta tovább és visító nevetésben tőrt ki. Olyan jól mulatott, hogy Vika is elmosolyodott rajta.

- El sem hiszem, hogy ő tökéletességét nevezték ki a cselédemmé. - Irina a szemét törölgette. Alig kapott levegőt.

- Nem vagyok a cseléded - morogta Aliya. - És öltözz már, mert elkésünk!

- De nem tudok rendesen felöltözni. Öltöztess fel! - Irina széttárt karokkal, színpadiasan rádőlt az ágyára.

Aliya felmordult, nekiesett Irinának és lerángatta róla a hálóinget. A szőke lány nevetett, visongott és kapálódzott közben. A fehér hálóing átrepült a szobán és a két lány birkózását némán kuncogva figyelő Vika lába előtt ért földet. Felvette, még őrizte Irina testének melegét.

A küzdelmet figyelve Vikának eszébe jutott egy romsdali mondás, amit még a nagymamájától hallott: "Olyan vele, mint egy disznóval dagonyázni. Csinálod egy darabig, mire rájössz, hogy ő ezt élvezi."

A küzdelem hevesen folyt tovább, az ágy nyikorgott és kopogva ütődött neki a falnak.

- Ne húzd a hajamat! - kiabálta Irina.

- Akkor maradj nyugton! - förmedt rá Aliya.

- Olyan durva vagy!

- Megérdemled!

Aliya végül felállt és feladóan Vikához fordult.

- Légy szíves, csinálj vele valamit, mielőtt megfojtom. Addig én összerakodok meg keresek neki valami ruhát.

Irina az ágyon, immár meztelenül, elterülve lihegett, majd felnevetett.

- Ne vihogj, tápászkodj fel! - parancsolt rá a magas lány és nekilátott összeszedni a szétszórt holmikat.

Vika odalépett és egy mosollyal az arcán nyújtotta ki a kezét Irina felé. Az apró lány huncut arckifejezéssel engedelmesen felállt. Hosszú haja szinte ruhaként borította be meztelen, karcsú testét eltakarva apró melleit. Vika leültette a saját ágyára, a kis szekrénye fiókjából elkotorta a fésűjét, a lány mögé ült és elkezdte megfésülni. Irigyelte Irina haját és szörnyen bántotta, hogy nem törődött vele rendesen.

- Vika sokkal ügyesebb és gyöngédebb, mint te - szólalt meg Irina. - Tanulhatnál tőle egy kis kedvességet.

- Ez rólad is elmondható - vágott vissza Aliya. Végignézett a ruhákon, amiket összeszedett az ágyra. - Van bármid, ami nem úgy néz ki, mint amit egy kutya szájából rángattak elő?

- Az ágy alatt nézted már.

Irina nagyokat vihogott Aliya morgolódásán, miközben az a földön térdelve az ágy alatt turkált. Vikát is meg-megrázta a nevetés, de aztán el is szégyellte magát. Egy pillanatra abbahagyta a fésülést, az ujjaival mágikus jeleket formált, majd megérintette Irina halántékát.

- Nem kellene ilyennek lenned vele - küldte a telepatikus üzenetet.

- Tudom, de olyan vicces - válaszolta vigyorogva Irina.

- Nem vicces! - kontrázott rá Aliya.

Kirántott egy ruhát az ágy alól kisebb porfelhőt kavarva. Lerázta, de tiszta piszok volt, félredobta egy kupac tetejére, ami úgy tűnt a mosandókból állt. Nagy kupac volt. Végül sóhajtva felkapott egyet, megvizsgálta, majd Irina ölébe dobta.

- Itt van, ez vállalható - mondta. - Siessetek! Nem kell tökéletesnek lennie, csak prezentálhatónak.

- Na, a rektorasszony nem fog örülni, ha tökéletesnél kevesebbet produkálsz - szúrta oda Irina.

- Ha rólad van szó, nem hiszem, hogy magas elvárásai lennének - vágott vissza Aliya.

Vika rendesen kifésülte Irina haját, valószínűleg hosszú idő után először. Aliya közben bepótolta a sminkjét, amit soha nem hagyott ki, mióta az akadémiára került. Az apró, szőke lány felvette a kissé gyűrött ruháját, amit eligazgattak rajta, amennyire csak tudtak.

A szobájuk ajtajának zörgő csattanása kísérte őket végig a folyosón, ahogyan rohantak le az étkezőbe.

***

Irina fintorogva a hasát markolászta.

- Nem kellett volna lekésni a reggelit.

- Igazán? - Aliya szemei megvillantak. - És ez kinek a hibája?

- Ha nem állsz le tollászkodni, odaértünk volna.

- Ha nem lennél ennyire gyerekes, akkor nem csak odaértünk volna, de a mosodába se kellene mennünk.

Vika a két lány között állt és csak forgatta a fejét a kibontakozó szóváltásban.

A Elemek Termének kör alakban futó falába vájt keskeny, magas ablakokon beszűrődött a felkelő nap fénye. A fejük fölött magasodó kupola közepén lévő kör alakú résen keresztül látszódott az ég kékje és a rajta kúszó felhők. Kilenc másik lánnyal együtt várakoztak a délelőtti előadás megkezdésére.

- Tragikus - vetette oda Irina. Megfordult és felnézett a villámoktól szabdalt sötét ég alatt hullámzó és sziklákon megtörő tengert ábrázoló hatalmas freskóra. - Annyira érettnek meg tökéletesnek képzeled magadat, hogy szinte könyörögsz, hogy kekeckedjek veled. Innentől meg nem teljesen az én hibám.

- Meg ne próbáld megmagyarázni - förmedt rá a magas lány. Az arca megint kipirosodott. - Kiszúrtál mindenkivel. Az egész egyedül a te hibád és nem fogsz kibújni alóla valami nevetséges magyarázattal.

- Oké, igen, az én hibám. Örülsz? Nagy dolog. - Irina sértődötten összefonta a karjait. - Mi lenne, ha leszállnál a felhők közül és nem csak azt hajtogatnád miért csak neked van jogod dühösnek lenni? Kezd unalmas lenni.

- És mi lenne, ha te meg végre nem csak magadra gondolnál, amikor valamit csinálsz? És igenis jogom van dühösnek lenni, ahogyan Vikának is.

- Őt mégsem hallom megállás nélkül rinyálni. Neked is meg kellene tanulnod nem panaszkodni minden apróság miatt.

Aliya elhallgatott, az ajkai keskeny vonallá préselődtek. Vika megérintette a magas lány karját.

- Aliya, nem olyan nagy dolog ez - küldte Vika telepatikusan mindkét lánynak. - Irina nem akart minket is belekeverni, a rektorasszony döntött így.

- Látod, Vika is velem ért egyet - vágta rá Irina.

- Nem ért veled egyet, csak kedves akar lenni - mondta Aliya. - Ne védjed, Vika. Nem érdemli meg. A rektorasszony is azért döntött így, mert talán ezzel Irina végre megtanulja, hogy a tettei másokra is hatnak és talán elkezd gondolkodni.

Irina széttárta a karjait.

- De én gondolkodtam. Csak magamat akartam bajba keverni. A rektor volt igazságtalan. Miért rám vagy mérges? Legyél rá mérges.

- Ne játsszad az áldozatot!

- Megint nem bírsz velük, Aliya? - Egy szalmaszőke, szeplős lány lépdelt feléjük kárörvendő mosollyal az arcán. - Fel nem tudom fogni, hogyan vagy képes elviselni őket.

- Na, megjött Virador másik gyöngyszeme - forgatta a szemét undorral Irina.

Aliya és a szeplős lány egymásra meredtek; azonnal érezhető volt közöttük a feszültség.

- És neked ehhez mi közöd van, Meira?

Meira de Dorkian telt ajkai széles mosolyra húzódtak. Vika tekintete megakadt a lány szája széleinél formálódó csinos barázdákon és a kissé dundi orrát borító sötét pettyeken.

- Azon kívül, hogy kimondhatatlanul irritáló hallgatni? Semmi - mondta gúnyosan Meira. - Azt csinálsz, amit akarsz. Csak nem értem, egy hozzád hasonló miért pazarolja az idejét tehetségtelen senkikre még akadémiai végzősként is. Tényleg ennyire szereted őket pátyolgatni?

Aliya csípőre tette a kezeit, előrehajolt és Meira gesztenyebarna szemeibe nézett. Lehalkított hangon folytatja.

- Mindketten tudjuk, az a bajod, hogy csoportelső vagyok és ez borzalmasan fáj neked már évek óta. Az elején még vicces volt, de most már nagyon szánalmas.

Meira mosolya változatlan maradt, de a tekintete megkeményedett.

- Igen, lehet, hogy most éppen te vagy a jobb - jelentette ki Meira. - És őszintén meglepne, ha ez attól lenne, mert egy féleszűvel, aki beszélni sem tud, és egy dühös törpével veszed körül magad.

Vika akaratlanul összébb húzta magát és lesütötte a szemeit.

- Csinálok majd belőled fogatlan törpét - mordult fel Irina. Fenyegetően toppantott, de a szeplős lány rá sem hederített.

- Még talán rektori kitüntetést is kaptál volna - folytatta Meira. - De te inkább úgy döntöttél mosónőnek állsz. És ez az, Aliya, ami igazán szánalmas.

Meira de Dorkian összefonta a karjait és elégedetten mosolygott. Aliya nem szólt semmit. Vika felpillantott a magas lányra, az arca teljesen kifejezéstelen volt.

- Semmi? Gondoltam. - Meira csalódottan megcsóválta a fejét. - Lehetsz te a jobb, de semmit nem számít az egész, ha az egész létezésed egy nagy csalódás. Legalább mosónőkre mindig szükség van.

Még utoljára vetett egy lekezelő pillantást mindhármójukra, majd sarkon fordult és elsétált.

- Viradorban mindenki ilyen dühítően arrogáns? - szólalt meg Irina. - Mert ha igen, nem akarok oda menni.

Aliya csendben maradt, csak bámult a fényes márványpadlót. Vika megérintette a karját.

- Minden rendben? - Aliya a lányra mosolygott. Kinyújtott a kezét, és egy pillanatra megérintette Vika arcát. A lány visszamosolygott; a bőre kellemesen bizsergett az érintés nyomán.

- Meira tényleg nem bírja megállni, hogy ne jöjjön ide minden nap csak azért, hogy közölje velünk mennyire szánalmasak vagyunk, mi? - Irina a két lány felé fordult. - Meg hogy udvaroljon egy kicsit Aliyának. De rátapintott a lényegre. Azt még értem, hogy vele miért nem bandázol. De miért vagy együtt velünk?

- Vika kellemes társaság - közölte Aliya. - Te meg csak valamiért mindenhová követsz.

Irina felhúzta az orrát.

- Csak hogy tudd, hercegnő, én nem téged követlek, hanem Vikát. Meg attól még bandázhatnál Meirával. - Gúnyosan elvigyorodott. - Évek óta sóvárog a figyelmed után. Azért illegeti magát neked így. Összeillenétek.

- Nem fogom táplálni senki egóját - jelentette ki a magas lány.

- Helyette táplálod a sajátodat - szúrta oda Irina.

Aliya az apró lányra villantotta a szemeit. Vika már készült egy újabb végeláthatatlan vita kitörésére. Erre azonban nem került sor.

Az Elemek Termének falairól közeledő léptek visszhangoztak. A helyiséget úgy alakították ki, hogy mindig hallani lehetett, ha valaki közeledett. Az összes lány gyorsan félkör alakba rendeződött a terem közepén, hogy fogadják az oktatójukat.

A csúcsos bejáraton két nő lépett be. Az egyikük Gallena Telarissa rektor volt. A másik egy hófehér hajú, magas, vékony tünde nő volt. Felhasított szoknyája alól minden lépésnél kivillant hosszú combja. Bő, mélyen dekoltált ruhája csupaszon hagyta vékony karjait, amiken különös tetoválások cikáztak egészen a nyakáig.

Vika szemei elkerekedtek. Csak történeteket hallott, de soha nem látott még élőben sötét tündét. Nem is gondolta, hogy látni fog, különösen nem Loc Gossiában. Irinával összeakadt a tekintetük; az apró lány izgatottnak tűnt. Aliya szokásos fegyelmezettségén is láthatóan úrrá lett a meglepettség.

- Be szeretném mutatni nektek Merlara Almar du Sindorel magisztert Ard Dokarból - szólt fennhangon Gallena Telarissa.

A sötét tünde finoman meghajolt, fehér haja előre libbent. Ezüstös szemeivel végignézett az összegyűlteken, sápadt ajkai finoman mosolyogtak.

A lányok között sutyorgás támadt, ami a rektor szigorú pillantására azonnal elhalt.

- Akik most itt vagytok - folytatta a rektor - mindannyian közel álltok az abszolutórium megszerzéséhez és ahhoz, hogy igazi mágusnőkké váljatok. A Loc Gossiában kapott tudásotok azonban közel sem lesz elegendő ezeken a falakon kívül. Sohasem lesz elegendő, mert annyi dolog van odakint, amire nem lehet mind felkészülni. Egy mágusnő élete örök tanulás, megragadni minden lehetőséget, hogy fejlessze magát. A magiszterasszony azért látogatott el hozzánk, hogy egy ilyen lehetőséget adjon nektek. Készségesen vállalta, hogy olyan tanokba ad betekintést, amelyekkel, ha csak egy kicsit is, de tovább tágíthatjátok a tudásotokat. De ez a kicsi lehet a különbség a jó és a kiváló között. Ez a kicsi lehet az, ami elválasztja a sikert a bukástól. - Gallena szünetet tartott. Végighordozta a tekintetét a tanoncokon, majd a sötét tündéhez fordult. - Át is adom akkor a helyet.

- Köszönöm, rektorasszony - bólintott a sötét tünde változatlan mosollyal.

A rektor egy utolsó szigorú pillantást vetett a lányokra, majd távozott. Merlara Almar csendben fürkészte a tanoncok arcát ezüstös szemeivel.

- Tudom, hogy azt gondoljátok démonokkal való üzletelésre vagy holt lelkek megidézésre foglak megtanítani titeket - szólt, miután a rektor lépéseinek visszhangjai teljesen elhaltak. Hangja dallamosan csengett, akár a csilingelő harangocskák. - Telarissa rektorasszony azonban egy sokkal komolyabb kéréssel fordult hozzám. És én örömmel vállaltam a feladatot.

A sötét tünde besétált a tanoncok alkotta félkörbe, vékony karjait összefonta, mellei kissé megemelkedtek a felsőjét alkotó vékony szövet alatt.

- Mindannyian ismeritek a négy őselem síkját - folytatta Merlara Almar. Sétálni kezdett és egyenként megnézte magának mindegyik lányt. - Eddigi tanulmányaitok során főként ezekből nyertétek az energiákat, amiket formáztatok. Bizonyára tudjátok, hogy számtalan más sík is létezik ezeken kívül, olyanok, amikben sokkal nagyobb hatalom lakozik és sokkal nagyobb veszélyek. Eddig okkal nem használtátok ezeket, de én megtanítom nektek, hogyan nyíljatok meg ezek előtt a síkok előtt, hogyan idomítsátok meg az onnan nyert energiákat, és hogyan formázzátok őket akaratotok szerint.

Irina izgatottan markolt bele Vika karjában, alig bírt nyugton maradni. Vika se hitte el, hogy egy sötét tündétől fog mágiát tanulni. Mindenhol démonimádó boszorkányoknak írták le őket és most mégis itt van egy az akadémián, hogy őket tanítsa.

- Figyelmeztetnem kell azonban mindannyiótokat az ezekben az energiákban rejlő veszélyekre - magyarázta a sötét tünde mágusnő. - Oka van annak, hogy eddig nem foglalkoztatok velük. És megvan az oka, amiért később sem fogtok rendszeresen vagy soha hozzájuk nyúlni.

- Almar magiszterasszony - Meira jelentkezett.

- Tessék?

- Mi értelme olyasmit megtanulni, amit utána soha nem fogunk használni?

Merlara Almar sápadt ajkai egy kicsit szélesebb mosolyra húzódtak, hosszú lábaival lassan lépdelt a lány felé.

- Nos, ez egy remek kérdés. Mit gondoltok mi a válasz?

Aliya keze lendült a magasba.

- Ahogyan a rektor asszony mondta: egy kicsivel többet fogunk tudni. Ha ismerjük ezeket a síkokat, az energiákat, ha találkozunk velük vagy a hatásaikkal, felismerjük őket és tudjuk, hogyan kezeljük őket.

- Egy korrekt válasz - bólintott egyetértően a magiszter.

Meira rosszindulat pillantást vetett a termen keresztül Aliyára.

- Korrekt válasz - ismételte Merlara Almar -, ami kielégítő is lehetne, de három sokkal fontosabb dolgot fogtok tanulni. Három olyan dolgot, amit gyakran elhanyagolnak, pedig kiemelten fontos minden mágus és mágusnő számára. - A csípőjére támasztotta a kezeit. - Önismeretet, önuralmat, és ami a legfontosabb, felelősségtudatot.

***

Merlara Almar zavarba ejtően más stílust képviselt, mint amihez Vika Loc Gossiában hozzászokott. A sötét tünde mágusnő sokkal barátságosabbnak és elérhetőbbnek tűnt, mint korábbi oktatóik. Sápadt ajkai mindig mosolyogtak, senkit nem hordott le vagy utasított rendre; a megszokott szigor és fegyelem légköre feloldódott. A lányok közti óvatos sutyorgásból beszélgetések lettek. A magiszter egyenesen buzdította őket, hogy tárgyalják meg a demonstrációit és magyarázatait.

- Számos sík létezik, de ezek közül csak ezzel a néhány kiválasztottal fogtok foglalkozni - jelentette ki Merlara Almar lágy hangján. - Most, hogy kaptatok egy kis ízelítőt belőlük, fókuszáljunk rá egyre. Arra, amelyiket a ti nyelveteken úgy nevezik, Mély Sötét. Idézzétek fel, hogyan kell megidézni ennek a síknak az energiát. Ha megvagytok vele, akkor szeretnék egy jelentkezőt, aki bemutat egy igét ezekkel az energiákkal.

Vika behunyta a szemét és lejátszotta újra a fejében az elmeképet és a rövid mantrát, ami majd megnyitja a testét a Mély Sötét síkja felé. Megborzongott az izgalomtól, ahogy elképzelte milyen érzés lesz. Még mindig emlékezett az első varázslataira, hogy milyen érzés volt az őselemek energiát átáramoltatnia a saját testén. Kíváncsi volt ez is hasonló érzés lesz-e.

Amikor kinyitotta a szemét, senki nem jelentkezett. A lányok hosszú pillanatokig egymásra pillantgattak. A sötét tünde mágusnő türelmesen, arcán a szokásos finom mosolyával figyelte a tanoncokat. Aliya sem jelentkezett, hanem farkasszemet nézett a túloldalon álló Meirával, mintha egymásra várnának.

- Gyávák vagytok! - kiáltotta hirtelen Irina. - Akkor majd én megcsinálom.

Merlara Almarra pillantott, aki csak egy bólintással jelezte, hogy kezdheti.

Minden szempár az apró, szőke lányra szegeződött. Irina felemelte a kezeit és koncentrált. Egy pillanattal később nyöszörögni kezdett, az arca elvörösödött és fájdalmas grimaszba torzult. Hirtelen összegörnyedt és a hasához kapott. Aliya karon ragadta Vikát, és maga elé rántotta, a testével kitakarta, így nem látta mi történt. Egy fájdalmas nyögést hallott, néhányan felsikoltottak és a magas lány karja alatt látta Irinát hátrarepülni, a fenekén végigcsúszni a fényes márványon, majd elterülni.

Aliyával a nyomában szaladtak oda. A szeme sarkából még látott két másik lányt feltápászkodni, akiket valószínűleg az elszabaduló energiák döntöttek le a lábukról. Irina már ülőhelyzetbe erőltette magát, a nyelvét öltögette, a szemei könnyeztek, az orrából ömlött a vér. Vika egy kendőt kotort elő a kötényéből és a lány arcára nyomta.

- Jól vagy? - kérdezte Aliya.

Irina kábán bólogatott.

- Miért van ennek ecet íze? - kérdezte és undorodva öltögette a nyelvét.

Merlara Almar változatlan arckifejezéssel figyelte az eseményeket. Láthatóan csöppet sem izgatták fel. Lassan sétált oda hozzájuk, ezüstös szemeivel Irinát vizslatta.

- Irinának nem lesz semmi baja - mondta nyugtató hangján. Bátorítóan a két lányra mosolygott. - Gyertek, hagyjuk pihenni.

Aliya felállt és felsegítette Vikát, aki vonakodva hagyta hátra a vérzőorrú lányt.

- Szerintetek mi volt az oka annak, ami Irinával történt? - tette fel a kérdést a sötét tünde mágusnő visszaérve a tanoncok elé.

- Hogy egy idióta - jelentette ki Meira. Gúnnyal teli tekintetét Aliyára és Vikára szegezte. - Szokás szerint fejjel rohant neki ennek is, ahogyan mindennek.

A lányok körülötte felnevettek.

- Óvatlan volt, ez igaz - kezdte Merlara Almar. Arca meg sem rezdült Meira szavaira. Vika csodálkozott, hogy az ilyen sértegetést is megtűri. - Annyi energiát idézett le, amennyiről azt gondolta képes kezelni. De nem volt képes. A Mély Sötét sokkal intenzívebb és potensebb, mint amikkel eddig dolgotok volt. Okulva a hibájából ne kezeljetek minden energiát azonosként. Ismerjétek meg kis adagokban és tapasztaljátok ki a magatok korlátait, mielőtt megpróbáljátok átlépni azokat. - Végigfuttatta ezüst szemeit a jelenlévőkön. - Ki szeretne a következő lenni?

***

A kupolán lévő résen átszűrődő fénysugár már elérte a terem közepét, amikor Vika sorra került. Idegesen bámulta a fénykört és a benne szálló pörszemcséket. Merlara Almar magiszter sápadt ajkai bátorítóan mosolyogtak a lányra. Vika azonban kevésbé találta a mosolyát bátorítónak és barátságosnak, miután a mágusnő ugyanezzel a mosollyal nézte végig az előtte próbálkozók szenvedéseit. Ahogyan vért köpködtek, lebénultak a végtagjaik és kiabáltak a fájdalomtól.

Megborzongott, ahogyan Meira próbálkozása újra felderengett az elméjében. Az orrából és a szájából csorgó fekete, sűrű anyag, a kivörösödött arca, a fájdalmas hörgése és a megduzzadt, feketén lüktető torka, amin megakadt a Mély Sötét nyers energiája.

Aliya kezét érezte meg a vállán.

- Minden rendben lesz - mondta bátorítóan a lányra mosolyogva. Az arca még mindig ki volt pirosodva és csillogott az izzadságtól a saját próbálkozása után. Vika látta a nyakán húzódó fekete csíkot, amit a füléből kifolyt anyag hagyott.

- Mégis mennyi bátorítás kell neki? - kiáltotta türelmetlenül Meira. A hangja váratlanul elakadt, harákolt és a nyakát dörzsölte. - Milyen mágusnő lesz az ilyen? Folyton fogni kell majd a kezét?

- Dugulj el! - vetette oda Irina. Az apró lány már ott állt mellettük, az orra alatt és a szája körül piros foltok voltak a letörölt vértől.

Vika végül kisétált a fénykörbe. Érezte a nap melegét a bőrén. Vett egy mély lélegzetet, felemelte a kezeit és elkezdte az idéző mantrát.

- Emlékezz - hallotta Merlara Almar nyugodt hangját -, az energia áramlása mindenki számára más élmény. Ne engedd, hogy becsapjanak az érzéseid. Tartsd magadnál az irányítást.

Vika megérezte. Olyan volt, mintha egy huzatos helyiség ajtaja nyílt volna ki, amiből ahelyett, hogy ömlött volna az energia, inkább szívta magához. Vika még jobban kitárta magát, és az energia lassan szivárogni kezdett. Különös érzés volt, egyszerre ismerős és teljesen idegen. A köldökében érezte a bizsergést, ahogyan lassan gyűlt fel a Mély Sötét energiája. Túl lassan.

Csak egy keveset akart, de valamiért nem jött. Talán túlságosan félek, gondolta, be vagyok görcsölve és ez akadályozza az áramlást. Vett egy mély lélegzetet, kifújta, ellazította magát, és teljesen kitárta magát a Mély Sötét felé.

Az áramlás váratlanul meglódult, kis híján ledöntötte a lábáról. Felsóhajtott és elzárta, amilyen gyorsan csak tudta. Úgy érzete többet fogadott be, mint amennyit szeretett volna, de mégsem érzett nyomást vagy fájdalmat. A hasánál kavargott, kellemesen lüktetett és bizsergett. Vika óvatosan megragadta, de kicsúszott és felszáguldott a teste oldalán végig a bordáinál. Csiklandozta. A lány összeszorította a fogait, a szíve nagyot dobbant, amikor elérte. A mellébe tompa, de egyáltalán nem kellemetlen fájdalom nyilallt.

Elakadt a lélegzete, amikor a torkába hatolt. Köhögött, de sikerült fogást találnia rajta és visszatartania. Minden erejével tartotta vissza, nehogy neki is a torkán akadjon, ahogyan Meirának. Miközben a Mély Sötét energia a mellkasában vonaglott a kellemes érzés mellett valami különös bágyadtság is kezdett úrrá lenni Vikán. Egyre nehezebbnek érezte a fejét és karjait. Ismerte az intenzív mágiahasználat okozta kimerültséget, de ez nem az volt.

Hirtelen irányt váltott, kiszabadult a lány irányítása alól és leszáguldott a testén vissza a hasába, és lejjebb. Fájdalom nyilallt a gátjába, összegörnyedt, a lábai megremegtek. Kétségbeesetten próbálta megragadni a cikázó energiát, de nem bírta. Egyre tompábbnak és erőtlenebbnek érezte magát.

A Mély Sötét energia az alhasában kitágult és nagy erővel bomlott szét elárasztva az egész testét. Vika levegőért kapott, a szemei könnybe lábadtak, és teste teljesen elernyedt. Nem érzett fájdalmat, amikor összeesett. Nem érzett semmit, elveszítette az irányítást a teste felett. A szájából csorgott a nyál, a teste irányítatlanul remegett, az elméje elhomályosult.

Nem tudta megállapítani mennyi idő telhetett el, ameddig magához tért. Először Aliya arcát látta meg, érezte a kezeit, ahogyan a fejét tartotta. Elkezdte érezni a teste többi részét is, letörölte a nyálat a szájáról és bizonytalanul felült. Nevetést hallott. Körbepillantott. A többi lány nevetgélt, mind őt nézték, köztük Meira is, ő nem nevetett.

Vika ekkor érezte meg a meleg nedvességet a combjain, a vizelet jellegzetes szagát töltötte meg az orrát. Rémülten nézett végig magán. Egy tócsában ült, a szoknyáján nedves, sötét foltok éktelenkedtek.

Aliyába kapaszkodott, aki lassan felsegítette. Most már tisztán látta és hallotta, ahogyan kuncognak és vihorásznak rajta. Meglátta Irinát is, akinek az ajaki papírvékonyságúra préselődtek és remegett a dühtől. Merlara Almar magiszter karba tett kézzel állt, nem Vikát nézte.

- Mára befejeztük - jelentette ki. A hangja egészen más volt; ezúttal nem mosolygott.

Aliya és Irina lekísérték Vikát a fürdőházba és segítettek neki megmosakodni. A lány gépiesen vetkőzött és öltözött, a kérdésekre csak semmitmondó bólogatással vagy hallgatással válaszolt.

- Egész délelőtt nem ettél semmit. Muszáj enned - kérlelte Aliya, akinek a hangja tele volt aggodalommal.

Az étkező felé tartottak. Vika lehorgasztott fejjel sétált. Mikor más lányok siettek el mellettük, ösztönösen összehúzta magát. Úgy érezte, méregetik őt és csúfolódnak rajta.

- Ne foglalkozz azokkal az idiótákkal, Vika - szólt Irina. - Szerintem nagyszerűen csináltad. Azok a libák fele ilyen ügyesek sem voltak. Csak az undokságban jobbak nálad, de azzal legfeljebb a budit tölthetnék meg, azt viszont peremig.

- Irina, ezzel nem segítesz - szólt rá Aliya. Megfogta Vika karját és gyöngéden az étkező felé húzta. - Gyere. Muszáj enned.

A lány pár pillanatig mereven ellenállt, a gyomra egy görcsös csomóba állt össze, nem volt étvágya. Végül mégis engedett.

- Lehet - vágott vissza Irina. - De legalább próbálkozom. Te mit tudsz felhozni?

- Néha sokkal többet segít, ha egyszerűen csak csendben maradsz.

Irina Vikára nézett, és csendben maradt.

***

- Nevetségesen néztek ki. A féleszű, a mérges törpe és az aggódó anyukájuk.

Meira de Dorkianba az Elemek Terme előtt futottak bele. Vika megremegett és még jobban összehúzta magát.

- Nem vicces mások baján szórakozni, Meira - förmedt rá Aliya. - Akkor sem volt vicces és most sem az.

- Úgy van! - vágta rá Irina fenyegetően méregetve a szeplős lányt. Alig bírta magában tartani az indulatot. - Mennyire vihognál, ha kihullana az összes hajad és fogad?

A szőke, szeplős lány ügyet sem vetett Irinára; Vikára pillantott. A lány nem nézett fel rá.

- Én nem nevetek - jelentette ki komolyan. - Én nem valami féleszű fruska vagyok, aki vihog mások baján. - Lenézően pillantott a teremből kisétáló többi mágustanoncra. - Az a nevetséges, hogy ez mágusnő akar lenne, majdnem az is, és olyan törékeny, mint egy porcelán galamb. Te, Aliya, pedig már majdnem egy hete úgy védelmezed, mint egy tyúkanyó. Képtelen kiállni magáért. Ez nem is nevetséges, ez szánalmas.

Vika ajkai megremegtek, a vállai leereszkedtek. Irina megfeszítette az ajkait és toppantott.

- Miért nem dugulsz el és...

- Nem hozzád beszélek, törpe! - parancsolt rá Meira az apró lányra. Irina szemei nagyra nyíltak a meglepettségtől, aztán teljesen elvörösödött a méregtől.

- Mit érdekel ez téged, Meira? - kérdezte Aliya elejét véve Irina kitörésének.

- Nem érdekel - válaszolta a lány csípőre téve a kezét. - Csak minden nap látnom kell és rettenetesen irritál. Mégis mit akarsz elérni, Aliya? A teljesítményetek szánalmas. Az övé különösen. Nem szégyellitek magatok a magiszter előtt?

Vika a szoknyájába markolt és olyan erővel szorította meg, hogy az ujjaiból kiszaladt a vér.

- Csak időre és gyakorlásra van szüksége - mondta Aliya. A hangjában érződött az elfojtott indulat.

- Nem mindenki olyan tökéletes, mint te - gúnyolódott Irina.

- Idő? - Meira felvonta a szemöldökét. - Mégis mennyi? Egy hete játssza a sértett kisgyereket. A gyakorlás egy jó gondolat, de helyett simogatod a fejét és mosónőset játszotok. Lásd be, Aliya, nem mindenki való mágusnőnek. Csak a baj van vele, visszatart téged, és lehúz a saját szintjére. Csak egy kolonc.

Vika küszködve szorította össze az ajkait, a szemei könnybe lábadtak. Elfordult és futásnak eredt a folyosón. Hallotta maga mögött, ahogyan Aliya dühösen Meirára kiált, és ahogyan Irina szitkozódik. Nem bírta tovább és elsírta magát. Szipogva és a szemét törölgetve szaladt tovább, a könnyektől alig látta merre, de nem is igazán érdekelte.

Kirohant egy nyitott ajtón egy fényes teraszra. Az ég kékjén fehér felhők úsztak. A tavon táncolt a déli nap fénye. Vika a hófehér kőkorlátra borult és zokogni kezdett. Hallotta a terasz alatti sziklákon megtörő víz loccsanásait és a fölötte elrepülő sirályok vijjogását.

Miután kisírta magát, csak feküdt a korláton és szipogva bámulta a fodrozódó vizet. Lépteket hallott maga mögött, de nem nézett fel, nem akart látni senkit sem. És azt sem akarta, hogy őt bárki lássa. Eszébe jutott az a mondat, amit Gallena Telarissa rektor mondott nekik, amikor először idekerültek: nincs undokabb látvány egy síró mágusnőnél. Micsoda szerencse, mondta magában, hogy én nem vagyok mágusnő. A vállai megrázkódtak, arcát a könnyektől nedves ruhája ujjába fúrta.

Egy tenyér ért a lapockájához és lassan a vállára kúszott. Vika megremegett és összehúzta magát. Felsóhajtott, ahogyan karok tekeredtek a testére, finoman ölelték át. Hátulról egy test simult hozzá, a tulajdonosa nem szólt egy szót sem. A lány érezte az állát a vállába fúródni, a lehelete cirógatta a haját.

Vika nem nézett fel, a szemét se nyitotta ki, de érezte, hogy Aliya az. Meg akarta mondani neki, hogy ezt nem szabadna csinálniuk, mert megbüntetik őket, ha meglátják. Végül mégsem szólt. Hallgatták a víz loccsanásait és a sirályok vijjogását. A mögöttük lévő ajtó lassan becsukódott.

***

Vika összedörzsölte a lepedőt, hogy kiszedje belőle azt a különös, sötét foltot, majd újra a lavórban lévő víz alá nyomta. A kezei be voltak ráncosodva a nedvességtől. Aliya újabb vizes lepedőt terített a szárítókötélre, majd meghúzta a kötelet, amire egy csigás szerkezet tovább vitte helyet adva a következőnek.

- Az biztos, hogy akiből ez kijött, az már nincs életben - mondta Irina egy lepedőt feltartva, amin egy hatalmas, vörös folt éktelenkedett. - Szerintetek ez egy ember volt? Szerintem inkább három.

- A kezed járjon inkább - mordult rá Aliya, és megigazította a fején lévő fehér kendőt. Azért tette fel, hogy a haját védje a nedvességtől.

- Igenis, főmosóasszonyság - tisztelgett Irina. Felkapta szennyes kosarat és mosoda közepén álló nagy dézsához sétált vele.

- El fogod érni, hogy belefojtalak abba a dézsa koszos vízbe - mondta Aliya.

- Dehogy fogsz. - Irina erőlködve felemelte a kosarat, megtámasztotta a dézsa peremén, majd lassan beleöntötte a lepedőket és ruhákat. - A végén még vizes lesz a hajad, és azt nem heverné ki a világ.

Aliya morogva csavarta össze a kezében lévő ruhát és egy erős mozdulattal kifacsarta belőle a vizet.

Vika szája akaratlan mosolyra húzódott. Felvidította, ahogyan hallgatta a két lány marakodását. A loccsanások, a száradó ruhákról csöpögő víz, a szárítókötelet továbbító kerekek nyikorgása olyan békésnek hatottak. Tudta, hogy a mosodának büntetésnek kellett volna lennie, de ő megnyugtatónak találta a helyet.

Kiemelte a lavórból a ruhát, megvizsgálta és az Aliya előtti kupacra fektette.

- És mit gondoltak a sötét tünde magiszterről? - kérdezte Irina. Felvette a nagy fakanalat, felmászott kis létrára és elkezdte a ruhákat kavargatni a dézsában.

Aliya egy újabb ruhát akasztott a szárító kötélre, majd eligazgatta.

- Szerintem meglepő, hogy a rektor egyáltalán idehívta - mondta. - Ard Dokárnak elég rossz híre van. De látszik, hogy nagy tudású mágusnő.

Irina kiemelte a kanalat, megtámaszkodott rajta és megtörölte a homlokát.

- Nekem tetszik a stílusa. Laza és nem annyira karót nyelt, mint itt egyesek. Ugye, Aliya? - Elvigyorodott. - Bánom is, hogy nem Ard Dokárba kerültem. Jobb helynek tűnik.

- Nem hiszem, hogy hiányoztál volna itt bárkinek. - Aliya egy újabb lepedőt csavart ki. A víz fémesen csilingelt az előtte lévő lavórban.

- Vikának hiányoztam volna.

Vika hátrafordult és Irinára, majd Aliyára mosolygott.

- Látod, Vika szeret engem - jelentette ki az apró lány és visszafordult kavargatni a dézsa tartalmát.

- Becsüld meg, Irina. - A magas lány viszonozta Vika mosolyát. - Valószínűleg ő az egyetlen.

- Mondjuk a magiszter lehetne egy kicsit szigorúbb.

Aliya kezéből kicsúszott a lepedő, még esés közben elkapta. Meglepetten pillantott hátra.

- Ezt furcsa pont tőled hallani.

- Arra gondolok, hogy igazán helyrerakhatná azokat a libákat - magyarázta Irina. A kanállal kihalászott egy lepedőt a dézsából. - A rektorasszony előtt nincs ekkora szájuk. Komolyan odapörkölnék nekik már akkor, amikor látom az önelégült vigyorukat. Különösen Meirának.

Aliya aggódó pillantást vetett Vikára. A lány belebámult a lavór piszoktól zavaros vizébe. Meira szavai ismét a mellkasába nyilalltak. Egy megnyugtató mosolyt erőltetett magára, felnézett Aliyára és megszorította a kezét nedves foltot hagyva a ruháján.

- Nem a magiszter feladata, hogy fegyelmezzen - szólt Aliya. - Ha végzős létükre ostobán és gyerekesen viselkednek, az őket minősíti. Ráadásul egy vendég...

Aliya akkorát sikoltott, hogy az egész mosoda belezengett. A fenekéhez kapott és akkorát szökkent, majdnem beverte a fejét a mosoda tetőgerendájába. Vika ijedten kapta oda a fejét, majd megpillantotta Irinát, aki a kezében egy feltekert, nedves lepedővel gonoszul vigyorgott. Amikor Aliya meglátta, elvörösödött a dühtől.

- Te gonosz törpe! - kiabálta és Irina után kapott. - Azonnal gyere ide! Azzal foglak fellógatni!

Irina sikongatva menekült előle, a haja palástként lobogott mögötte. Zajongva kergetőztek a dézsa körül. Az alacsony lány ügyesen kerülte el Aliya dühösen utána kapó hosszú karjait, és oda-oda csapott felé a lepedőkorbáccsal. A magas lány ijedten szökkent félre, a ruháján egyre csak szaporodtak a nedves foltok.

Vika a száját eltakarva, némán kuncogva figyelte őket. Egyáltalán nem bánta, hogy a mosodába küldte őket a rektorasszony.

- A hajam, a hajam, a hajam! - visongott Irina, amikor Aliya végül belemarkolt a hajába és erősen hátrahúzta. A lány a fenekére esett, elengedte a lepedőt és próbálta mindkét kezével lehámozni magáról a magas lány kezét. Sikerült neki, de már késő volt. Aliya megszerezte a lepedőt, a magasba emelte és lesújtott vele a nedves kövön négykézláb menekülni próbáló lány hátára. Irina felsikoltott. A haján és a ruháján egy nedves csík maradt. A következő csapás a lány ülepét érte, amit még számos követett.

- Elég már! Tiszta víz vagyok! - Irina óvatosan sandított hátra. A mosoda sarkában állt háttal összehúzva magát mint egy büntetésben lévő kisgyereke. A ruhája és a haja sötét foltokkal volt tele. - Miért vagy ennyire durva mindig?

- Mert megérdemled - vágta rá a szigorúan fölé magasodó Aliya.

- Te érdemelted meg! - pördült meg az alacsony lány és dacosan fölemelte a fejét. Egy nedves hajtincs az arcára tapadt. - Mert nem engedtél el legutóbb.

- Persze, hogy nem. Ez a te büntetésed, hogy itt vagyunk. Nem fogsz a kis raktárban hancúrozni senkivel.

- Két hete vártam arra. Én hagytam volna, hogy ti enyelegjetek.

Aliya a csípőjén megtámasztotta a kezeit és előredőlt a dorgáló anyuka pózba.

- Milyen kár - mondta. - Majd, ha megtanulsz viselkedni, akkor meggondolom, hogy szívességet tegyek-e neked.

- Neked kéne megtanulnod viselkedni!

Vika mosollyal az arcán hallgatta a végtelennek tűnő vitát. A két lány veszekedését különös módon nyugtatónak találta, a normalitás jele volt, hogy semmi sem változott és minden rendben van.

Visszafordult az asztalhoz és kivette a lavórból az utolsó mosott ruhát, a teregetni valók kupacára tette. A piszkos vizet óvatosan a lábánál lévő vödörbe öntötte. Már televolt. Hátrapillantott; Irina és Aliya még javában civakodtak. Vika megragadta a vödör fülét és óvatosan az ajtó felé lépdelt vele.

A mosodából kilépve egy pillanatra elvakította a lemenő nap, aminek a fénye sárgára festette az eget és aranyhidat formázott a tó vizén. Vika mélyet szívott a friss levegőből, kissé megremegett a párától nedves bőrét körülölelő hűvös szellőtől. Néhányat lépett a csatorna felé, ahová a piszkos vizet szokták önteni és felemelte a tekintetét Loc Gossia gyönyörű tünde márványpalotájára, ami a nap fényében fürödve magasztosan tört az ég felé. Letette a nehéz vödröt, és a tó irányába fordult. A szél a hajába kapott, a nap finoman melengette a bőrét. Kellemes volt.

Nevetést hallott. Odakapta a fejét. Két tanonc közeledett felé, mutogattak rá és gonoszul vigyorogtak.

- Tényleg a féleszű lett a mosónő - mondta az egyik. A bal szeme láthatóan jobban befelé állt, mint a másik. - Ezt legalább tényleg el tudja végezni.

- Csak nehogy megint összecsinálja magát és olyanok legyenek a ruháink - tette hozzá a másik. Kapa fogai kissé kilógtak a szájából. - Ha nem tudod benntartani, pisis, akkor a végén a virágok locsolására leszel csak jó.

Hangosan nevettek.

Vika arca elkomorodott, az ajkai megremegtek, a kezei ökölbe szorultak.

- Mi az, pisis, menned kell? - nevetett a kancsal. - Akkor szaladjál.

- Vagy megint sírni fogsz? - gúnyolódott a kapafogú.

A lány felemelte a kezét és megütközve vette észre mennyire remegett. Koncentrált és jeleket formázott. Telepátiával meg akarta nekik mondani, hogy hagyják békén, sértéseket akart a fejükhöz vágni, kiabálni akart velük. Soha nem gyűlölte még ennyire, hogy nem tudott beszélni.

Megformálta az energiákat, és a két lány felé küldte, azonban egyszerű védőjelekkel hárították azt.

- Senkit nem érdekel a mondanivalód - vetette oda a kapafogú. - Valószínűleg okkal nem tudsz beszélni. Biztosan nincs is semmi értelmes mondanivalód.

Mindkét lány felvihogott.

Vika teste remegett a dühtől. Lehajtotta a fejét, meglátta a vödröt. Leguggolt, belemártotta a kezét és egy nagy adag piszkos vizet locsolt a kapafogú lányra, aztán a másikra is. Fröcskölte rájuk a vizet, ahogyan csak bírta.

- Fúj! Belement a számba! - kiabálta a kapafogú köpködve. - Megbolondultál?

- Ezt megkeserülöd! - kiáltotta a kancsal lány. A ruhájáról csorgott a mocskos víz. Előre vetette magát, megragadta Vikát és rövid dulakodás után a földre nyomta. A lány kapálódzott és dobálta magát, hogy kiszabaduljon. A kapafogú lány közben felemelte a vödröt, és amikor a barátnője félrelépett az útból a teljes tartalmát Vikára borította.

Vika köpködött és prüszkölt, a szemébe is jutott, nem látott semmit. A ruhája nedvesen tapadt a bőréhez, a haja az arcához ragadt. Hallotta a két lány kárörvendő nevetését. Aztán Aliya kiabálását és Irina jellegzetes káromkodását.

Valaki odaguggolt mellé, egy szövet nyomódott az arcához, a szemét törölgette. Mikor visszatért a látása, Aliyát látta meg.

- Jól vagy? - kérdezte. A szemeiben aggodalom tükröződött.

Vika nem volt jól. Remegett a tehetetlen dühtől. Sírhatnékja támadt, de visszatartotta. Ordítani akart, ahogyan most Irina is tette. Az apró lány olyan hevesen és olyan különös szófordulatokkal szidta a két lányt, hogy azok szóhoz sem jutottak. Beképzelt viselkedésük hamar rémületbe váltott, amikor Irina végül annyira felhergelte magát, hogy a karjait előrelendítette varázslásra készen. A ruhájáról és a hajáról párologni kezdett a nedvesség a testéből áradó hőségtől.

Aliya azonnal felpattant és a lányhoz rohant, megragadta a karját, hogy megállítsa.

- Normális vagy? - kiáltotta. - A Sóhajok Kútjába akarsz kerülni?

- Ha ezek a libák haj nélkül kénytelenek tovább élni, meg is érné!

A kancsal és kapafogú lány kapott az alkalmon és menekülőre fogták. Irina kirántotta magát Aliya szorításából, a mágiája eredménytelenül szertefoszlott, fújtatott a méregtől.

- Ne merészelj legközelebb az utamba állni - mondta a magas lánynak szokatlanul komoly tekintettel.

- Most akadályoztam meg, hogy a Sóhajok Kútjába kerülj! - csattant fel Aliya. - Pont az abszolutórium előtt akarsz odakerülni?

- Teszek az abszolutóriumra! És különben is mióta érdekel téged, hogy mit csinálok? Egy perce a dézsába akartál fojtani.

Vika lassan feltápászkodott. Érezte a koszos víz ízét a szájában. Szipogott, meg akarta törölni az orrát, de mindene tiszta víz volt. A két lány közben elhallgatott, rámeredtek.

- Vika...

Aliya elindult felé, de megtorpant, amikor a lány egy hanyag intéssel elhárította a közeledését. Vika dühös volt és frusztrált. Elindult fel a palotába, egyedül. Nem ment végig a szobrokkal és oszlopokkal szegélyezett kövezett úton a főkapu felé, hanem lefordult és átment egy boltív alatt egy orgonabokrokkal teli kis kertbe. A virágok illegették magukat a szélben, kíváncsian hajoltak a lány fölé, édes illatuk belengett mindent.

Vika leroskadt az egyik kőpad elé. Kitátotta a száját és sikoltani próbált, semmi nem jött ki a torkán. Öklével ráütött a padra, a ruhája nedves foltot hagyott rajta. A teste megrázkódott, a szemeit elöntötték a könnyek. Újra ráütött a padra és újra és újra. Belesajdult a keze. Vicsorgott a fájdalomtól, de folytatta. Az arcán csorogtak a könnyek. Némán dühöngött a fejüket szánakozva csóváló orgonák alatt.

***

Vika léptei tompán visszahangoztak a lemenő nap fényétől homályos folyosón. Kezében egy kosarat vitt, benne szépen összehajtogatott tiszta ágyneműk. Gépiesen lépett be a szobákba, kicserélte a paplanokat, aztán ment tovább a következőhöz.

Az oktatók lakószárnya mindig csendes és üres volt. Az oktatók a közeli Gossia városában éltek, így a szobák az idő jelentős részében üresen álltak és csak vendégoktatók vagy más látogatók használták őket. Ennek ellenére mindig tisztán és rendben tartották őket a Loc Gossiában uralkodó rend és fegyelem jegyében.

Aliya és Irina magukra vállalták a tanoncok szobáit, hogy Vikának ne kelljen. A lány hálás volt érte, ugyanakkor bosszantotta is, hogy tehetetlenül bujkál a palota elhagyatott szárnyában. Meira szavai jártak fejében, ahogy ballagott végig a jellegzetes tünde mintákkal és freskókkal díszített falak között. Úgy érezte, igaza van. Hogyan is nevezhetné magát mágusnőnek, ha még azt sem képes kezelni, hogy csúfolódnak rajta.

Megtorpant, a sarokban álló lenge öltözetű tünde lány szobrára meredt és fülelt. Halk zenét hallott végigzengeni a kihalt folyosón. Egyedül akkor szokott zenét hallani az akadémián, amikor Aliya furulyázik neki, mikor néha lemennek takarodó előtt a tó partjára a régi csónakházhoz. Ez azonban nem furulya volt; nem tudta megállapítani milyen hangszer lehetett.

Elindult a folyosón a zene dallamát követve. Mikor megtalálta az ajtót, kíváncsian odahajolt és hallgatózott. Lassú, nyugtató dal szűrődött ki a szobából. Megvolt benne az a szomorkás dallam, ami Aliya dalaiban is, de ez mégis inkább kellemes volt. Vikát egy csendes nyári záporra emlékeztette, ami halkan csobog a tó vizén.

Közelebb lépett és előre hajolt, hogy kényelmesebb pózt vegyen fel, de amikor meg akarta igazítani a kosarat, az kicsúszott a kezéből és nagyot koppanva a földre esett. A hangja dörgésként szaladt végig az üres folyosókon. A lány megmerevedett ijedtében, arcát elöntötte a forróság. A zene elhallgatott.

- Beléphetsz - hallatszott az ajtó mögül.

Vika felkapta a kosarat és tétován benyitott.

A szoba pontosan olyan egyszerű volt, amilyen a tanoncoké, ebben azonban csak egy ágy volt. A helyiség másik oldalát egy földre rajzolt rituális kör foglalta el, körülötte állványokon kristályok csillogtak a mennyezet közepén lebegő gömb fényében.

Merlara Almar szokásos mosolyával és fürkésző ezüstös szemeivel fogadta a lányt. Egy széken ült fehér selyemhálóköntösében, a lábai között egy különös, faragásokkal díszített fa eszközt tartott. A mágusnő hosszú ujjait a görbe fakeretben feszülő számos húron pihentette.

- Vika, ugye? - szólt a sötét tünde és a kosárra pillantott. Hangjának a csengése Vikát a korábbi dalra emlékeztette. - Gyere csak be.

A lány belépett, letette a kosarat a kis asztalkára és becsukta maga mögött az ajtót.

- Csak tedd oda. - A mágusnő az ágyra mutatott. - Majd én elrendezem.

Vika bólintott és elkezdte kiszedni a lepedőket. Érezte magán a mágusnő tekintetét. Amikor óvatosan odapillantott, hogy megnézze a különös hangszert, a tekintete összeakadt a mosolygó ezüstös szemekkel; szégyenlősen elfordult. Merlara Almar nem szólt egy szót sem. Vika kényelmetlenül érzete magát, a gyomra összeszorult, igyekezett, hogy minél hamarabb végezzen.

Összeszedte a régi lepedőket, az újakat a mágusnő kérése szerint az ágyra fektette, majd sietve meghajolt, felkapta a kosarat és az ajtó felé indult.

- Várj még, Vika - szólt utána lágyan a sötét tünde. A lány keze megállt a kilincsen, visszafordult. - Maradj. Foglalj helyet. Szeretnék veled beszélni.

Vika bizonytalanul a mágusnőre nézett, majd tétován elindult az ágyhoz, letette a kosarat és leült.

- Tudod milyen hangszer ez? - kérdezte Merlara Almar végighúzva ujját az egyik húron.

Vika a fejét csóválta.

- Ti nyelveteken hárfának nevezik - magyarázta a sötét tünde. - Egy régi, tünde hangszer. Ezt még az első sötét tündék vitték magukkal északra a Szakadás idején. Ember keze még soha nem érintette - Ezüst szemeit a lányra vetette. - Szeretnéd kipróbálni?

Vika felkapta a fejét, szemei nagyra nyíltak. Hevesen csóválni kezdte a fejét.

- Hallani akarom, mit gondolsz. - A magiszter végigsimította a hárfa gerincét. - Engem nem érdekelnek a legendák és tradíciók, Vika. Ez egy csodálatos hangszer. Ha tetszik, miért ne engedném meg, hogy használd?

- Én nem tudok zenélni, magiszterasszony - mondta a lány, miután finom ujjmozdulatokkal telepatikus kapcsolatot létesített a mágusnővel.

- Amikor Loc Gossiába kerültél, varázsolni sem tudtál. Most mégis itt vagy.

Vika lehajtotta a fejét.

- Tudom, hogyan érzed magad - folytatta a mágusnő. A hangja érezhetően megváltozott. - Látom, mennyire bánt, ahogyan bánnak veled. Hallottam, amit Meira de Dorkian mondott rólad. Azt is sejtem, úgy gondolod, közbe kellett volna avatkoznom.

A lány hallgatott. A térdeit bámulta. Tudta, hogy udvariatlanság, de nem bírt a sötét tünde szemébe nézni.

- Nem - válaszolta végül Vika. - Nem a maga feladata, hogy fegyelmezzen.

- Igaz, de tudnod kell, hogy nem azért, mert nem akartam. Csak többet ártott volna. Ezért beszéltem inkább Aliya de Dormarisszal, hogy figyeljen oda rád. Úgy tűnt, közel álltok egymáshoz és törődik veled, és Irina is. Keveseknek adatik meg az ilyesmi. Úgy gondoltam, a segítségükkel hamar túl leszel ezen.

Vika még jobban összehúzta magát. Nem válaszolt, csak a szoknyájával babrált. A mágusnő óvatosan maga mellé tette a hárfát a földre; a húrok halkan megzendültek.

- Tudom, hogy itt nem szokás közeli kapcsolatba kerülni az adeptákkal - mondta Merlara Almar. - De most az én tanítványom is vagy. Velem lehetsz őszinte. Feltéve, ha szeretnél róla beszélni.

A lány felemelte a fejét és a mágusnőre nézett. Az ezüstös szemei nyugodtan néztek vissza rá, mosolya szelíd volt és barátságos. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Vika a mesék és a régi feljegyzések alapján elképzelte a sötét tündéket.

- Meirának igaza van abban, hogy nem vagyok mágusnőnek való - kezdte Vika. - Nem vagyok jó benne. Mindenki sokkal jobb nálam, én meg csak... Aliya és Meira lenyűgözőek. Soha nem leszek még csak közel sem olyan, mint ők. Megvédeni se tudom magam, Aliya és Irina védenek meg mindig. Most is miattuk vagyok itt, hogy a többiek ne csúfoljanak. - Lehajtotta a fejét. - Legutóbb még sírtam is. Milyen mágusnő az, amelyik sír?

Elhallgatott és nagyot szívott az orrán. A sötét tünde mágusnő előredőlt, a szék megnyikordult alatta.

- El tudod nekem magyarázni, hogyan varázsolsz? - kérdezte a magiszter. Egy mozdulattal hegyes füle mögé tűrte az arcába hulló hófehér haját. Vika meglepetten kapta fel a fejét. - A telepátiát például, amivel most hozzám beszélsz, hogyan varázsoltad el?

A lány pár pillanatig értetlenül pislogott.

- Ez egy kevert elemű varázslat - magyarázta a lány -, amiben ezeket a kézjeleket használom. - Vika megmutatta a kézjeleket.

- És hogyan varázsolnak a többiek? Aliya és Irina?

- Ők igéket is használnak, de én azt nem tudok.

Merlara Almar csendben fürkészte a lány arcát.

- Három szintje van annak, ahogyan egy mágus képességeit meghatározzák - kezdte a mágusnő. Felemelte a kezét és az ujjain számolt. - Az első az igék és kézjelek használata, amik egyszerűvé teszik az energiák formálását. A másodikban már igék nélkül, pusztán gesztusokkal is elérhető ugyanaz a hatás. A harmadikban pedig a legkisebb mozdulat, egy pislantás, egy félmosoly is elegendő. - Merlara Almar elhallgatott és félrebillentette a fejét. - Egész Loc Gossiában egyetlen tanoncot láttam, aki képes csak kézjelekkel varázsolni. Téged.

Vika döbbenten meredt a sötét tünde mágusnőre, aztán felegyenesedett és megnézte magát, mintha keresne valamit.

- Bizonyára oka van, amiért ezt nem mondták el neked - folytatta a mágusnő. - Számodra pedig természetesnek tűnik. A lényeg ebből, hogy a képességeiddel nincsen semmi baj. Ugyanannyira mágusnőnek való vagy, ahogyan itt bárki. Nem vagy se rosszabb, se jobb a többieknél, csak más.

- De még így sem vagyok jó semmiben - mondta Vika elszontyolodva. - Nem igazán számít.

- Számítani nem számít, ez igaz - bólintott egyetértően a mágusnő. - Azt mondtad: milyen mágusnő az, amelyik sír? Miért mondtad ezt?

Vika arca kipirosodott, elfordította a tekintetét.

- Mindenki mindig azt mondta, hogy a mágusnők nem sírnak, mert az undok látvány.

- Biztos, hogy a látvány a gond? - Merlara Almar hátradőlt. - Nem azért mondják ezt, mert a mágusnőknek tilos szomorúnak lenniük. Ez csak egyszerű arrogancia. A valódi ok, hogy a szomorúság, a düh, a kétségbeesés nem produktív érzelmek. Mikor segített valakinek a harag megtanulni játszani egy hangszeren?

A sötét tünde Vikára szegezte ezüstös tekintetét. A lány arcát elöntötte a forráság, a térdeire meredt, a szoknyáját gyűrögette. Mérges volt és szégyellte magát.

- De mit tegyek? - kérdezte Vika keserűen. - Mindenki csúfolódik rajtam. Aliya és Irina pedig próbálnak segíteni, tudom, de attól is csak rosszabbul érzem magam.

- Ismered a Szakadás történetét? - kérdezte Merlara Almar. - Hogy miért vándoroltak ki a sötét tündék?

- Azt olvastam száműzték őket a bűneik miatt - válaszolta a lány óvatosan. Azt már csak gondolatba tette hozzá, hogy a feljegyzések szerint démonokkal üzleteltek és a holtak lelkeit hajtották az uralmuk alá.

A magiszter mosolya kiszélesedett, mintha valami szórakoztatót hallott volna.

- Ez az a hazugság, amit a tündék terjesztenek a mai napig - mondta. - Valójában a sötét tündék maguktól távoztak. Mások voltak, amit a maradi, hanyatló tündék nem tűrhettek. Az elején próbálták elfogadtatni magukat és a gondolkodásukat, de csak arrogancia és a lenézés volt a jussuk. Csúfolódás és a gúnyolódás végül arra kényszerítette őket, hogy elmenjenek.

- De azok a tündék nagy hatalmú és bölcs mágusok voltak. Semmiben sem hasonlítanak rám - jelentette ki Vika.

Merlara Almar keresztbe tette hosszú lábait és a kezeit a térdére fektette. A hálóinge feljebb csúszott még többet mutatva meg sima combjából; nem törődött azzal, hogy megigazítsa.

- Hízelgő, ahogyan a tündékre gondolsz - mondta. - Néhányan tényleg hatalmasak és bölcsek voltak, de a többség fiatal volt, bizonytalan és rémült. Sokuk gondolta azt, hogy hibát követnek el, hogy nem fogják túlélni a zord északi hegyekben. De a nehézségek ellenére sem fordultak vissza, hanem mentek és tették, amiben hittek. Sok évszázaddal később pedig itt vagyunk a tündék utolsó megmaradt földjén, egy ősi tünde palotában, ahol ember lányokat tanítok a mágia tudományára.

Vika a mágusnő mosolyában némi kárörvendést fedezett fel.

- Maga is ott volt a Szakadáskor? - kérdezte a lány.

A magiszter meglepetten Vikára meredt. A lány azonnal elszégyellte magát és lesütötte a szemét; úgy érezte valami butaságot kérdezett. Aztán felkapta a fejét, amikor a sötét tünde felkacagott. A nevetése olyan volt, akár harangocskák csilingelése.

- Nem, Vika - válaszolta. - Ennyire öreg nem vagyok. - Kíváncsian félrebillentette a fejét. - Nos, mit gondolsz?

- Én nem vagyok sötét tünde - felelte tétován Vika. - Én nem tudok egyszerűen csak elmenni.

- Nem is kell elmenned. És igenis lehetsz sötét tünde - jelentette ki a magiszter. A lány értetlenül pislogott. - Sötét tündének lenni nem egy fajhoz való tartozás, hanem egy életmód, egy gondolkodás. Arról szól, hogy szabályoktól, szokásoktól és tradícióktól függetlenül megteszed azt, amit a legjobbnak hiszel. A tett mindig jobb a tétlenségnél, még akkor is, ha a végeredmény bukás. A kivándoroltak sem tudták mi lesz a sorsuk, de nem hátráltak meg és megtettek minden tőlük telhetőt. Minden sértés erejét veszti, ha megteszel minden tőled telhetőt, hiszen annál többre képtelen vagy. Ha pedig ezt kevésnek érzed, akkor tanulj, gyakorolj és növekedj.

Vika elgondolkodva a hárfára meredt. Kimondva olyan könnyűnek hangzik, mondta magában.

- Ha praktikusabb tanácsokat vársz - szólt újra a mágusnő -, akkor azt javaslom először beszélj Aliyával és Irinával. - A sötét tünde félresöpörte az arcába hullott haját és a lányra mosolygott. - Beszélj velük arról, amit érzel. Ahogyan most velem is beszéltél róla. Sok dolgot tudok, Vika, de vannak problémák, amikre csak te találhatod meg a választ. Én csak az irányt mutathatom meg. A beszéd segít megérteni dolgokat, megismerni magadat. Ebben ők tudnak segíteni.

A lány hallgatott.

- És nincsen semmi baj a sírással - folytatta a sötét tünde. - Az önuralom sem arról szól, hogy nem szabad érezned semmit. Csak meg kell tanulnod irányítani az érzéseidet annyira, hogy ne uralkodjanak el rajtad. De csak te tudhatod ennek a módját. A többi csak gyakorlás kérdése.

Csend telepedett rájuk. A mágusnő türelmesen várt, majd egy perccel később lenyúlt a hárfáért és újra a lábai közé helyezte. Vika kíváncsian figyelte, ahogyan Merlara Almar finoman igazgatta a hangszert és meg-megpendített egy-egy húrt próbaképpen. Ezüstös szemeit egy pillanatra a lányra emelte, majd behunyta, ahogyan kecses, vékony ujjai szinte hipnotikus táncba kezdetek a húrokon.

A különös, nyugtató dallam átjárt a lányt. Az idő szinte megállt. A szemei maguktól csukódtak le, a gondolatai lecsillapodtak. Hallotta az esőt, ahogyan dobol a tó felszínén. Látta a szürke felhőket lomhán úszni az égen. Semmi sem mozdult, csak a víz csorgott le Loc Gossia fehér falain. Érezte a bőrén a hűvös esőcseppeket, de nem fázott. Minden csendes volt, békés és kellemes. Egy pillanatra ocsúdott csak fel, amikor rádöbben, soha nem érezte még magát ilyen nyugodtnak.

Az eső enyhült és elállt, ahogyan a dal elhallgatott. Vika bágyadtan pillantott körbe a szobában, mintha egy kellemes álomból ébredt volna. A mágusnő sápadt mosolyát megpillantva Vika arcát elöntötte a forróság. Rémülten gondolt bele, hogy elpilledt a magiszter előtt, mert nem tudta megállapítani mennyi idő telhetett el. Lesütötte a szemét, felemelkedett és ügyetlenül meghajolt.

- Nagyon köszönöm, hogy meghallgatott, magiszterasszony - hadarta zavartan. - Nem szeretném tovább fenntartani.

- Én köszönöm, hogy itt voltál - mosolyogta Merlara Almar. - De engem nem zavarsz. Addig maradsz, ameddig szeretnél.

- Köszönöm, de tényleg mennem kell. Már biztosan várnak rám - Vika felkapta a kosarat és az ajtóhoz lépdelt, majd visszafordult. - Köszönök mindent.

- Emlékezz, hozzám bármikor jöhetsz.

Vika a mágusnőre mosolygott, bólintott és lenyomta a kilincset.

- Találj erőt a küzdelmeidben - köszönt el a sötét tünde mágusnő.

***

A tiszta éjszakai eget csillagok százai pettyezték, amik pislákoló bogarakként táncoltak a Hold korongja körül a Gossia-tó finoman hullámzó tükrén. Loc Gossia sötétségbe burkolózott, azonban az oldalán egy apró fénypont szentjánosbogárként pislákolva kúszott végig a folyosó ablakai mögött.

Irina felemelte a kezében éles fénnyel világító pici gömböt, ami megvilágította a szorosan mellette sétáló Aliyát és Vikát. Az alakjaik által vetett magas, groteszk árnyékok a díszes mennyezetről lebámulva követték őket.

- Na, kezdesz már ideges lenni, Aliya? - Irina a magas lányra vigyorgott. - Ez már a negyedik alkalom, hogy szabályt szegünk. Innentől már visszaesőnek számítasz.

- Akkor szegtünk volna szabályt, ha a mosodában csináljuk - válaszolta Aliya. Nem nézett a lányra, hanem a sötét folyosót kémlelte. - Az Elemek Terme van kijelölve gyakorlásra. A magiszterasszony külön kiemelte.

- Persze - horkant fel az alacsony lány. - Csak azért mondod, mert Vika ötlete volt. Ha én javasoltam volna, akkor lehurrogtál volna mint mindig. De hiába, mert az éjszakai kijárás még így is szabálysértés.

A folyosó ablakán valami hangosan koppant. Megtorpantak, a lélegzetüket is visszatartották és füleltek. Vika szinte már hallotta a hevesen kalapáló szívét. Ez volt a negyedik alkalom, ahogyan Irina is mondta, de még mindig félt a lebukástól. Nem annyira a saját lebukása nyugtalanította, sokkal inkább, hogy többiek is miatta kerülhetnek bajba.

Csend volt. Csak a faragásokon, szobrokon és festményeken táncoló különös árnyékok mozogtak a sötétben. Kisvártatva a három lány óvatosan folytatta az útját.

- Ha nem kellene a mosodába járnunk miattad, akkor jöhetnénk normális időben is - mondta Aliya.

- Megint minden az én hibám - morogta Irina.

- Inkább örülj neki, hogy tudunk gyakorolni. Rád is rád fér. És nézz a lábad elé, mert ha lebukunk, ez lesz az utolsó alkalom.

- Én örülök. Teszünk a szabályokra, segíthetek Vikának, láthatlak végre rosszban sántikálni és idegeskedni miatta. Miért ne örülnék?

Aliya bosszúsan felhorkant, de nem válaszolt.

Vika felpillantott a falon sorakozó festményekre. Az egyik egy tünde lányt ábrázolt egy lángtornádó közepén, arcán düh és fájdalom. Eladra Morro, a tűz szülötte. Vele szemben egy nyugodt arcú tünde férfi lebegett keresztbe tett lábakkal havas hegycsúcsok fölött. Inetas, a jégkirály. Az őselemek legendás tünde mestermágusai. Az Elemek Terme előttük volt.

A fény hamarosan rávetült a széles kapura. Irina odasietett, a kezét a nagy, díszes fogantyúra tette és megmerevedett.

- Valaki van bent - mondta lehalkított hangon.

Vika szemei elkerekedtek az ijedtségtől.

- Kicsoda lehet ilyenkor? - kérdezte Aliya inkább magától.

- Nem tudom - vonta meg a vállát az apró lány. - Csak hallom őket. Szerintem tudják, hogy itt vagyunk.

- Mert akkora volt a szád, biztosan meghallottak minket.

- Ez is az én hibám? Meg az is, hogy sötét van, ugye? Meg hogy a víz nedves.

- Ne nyavalyogj annyit. Lessünk be inkább.

Irina sértődötten nekifeszült az ajtónak, Aliya és Vika segítettek neki. A kapu lassan, egy nyikkanás nélkül kitárult; a tündék munkája volt, teljesen hangtalan. Fény szűrődött ki mögüle. Az Elemek Terme teljesen ki volt világítva. A fényt a kupolában lebegő fénygömb adta.

- Meira? - szólalt meg Aliya.

Mindhárman befurakodtak a résnyire nyitott kapun és elindultak a bent lévő három lány felé. Meira de Dorkian a tőle megszokott pökhendiséggel nézett rájuk. A másik két lány, a kapafogú és a kancsal, inkább megkönnyebbültnek tűnt. Vika gyomra görcsbe rándult, amikor meglátta őket.

- Ez aztán igazán óriási - mondta Irina a legkisebb lelkesedés nélkül.

- Mit kerestek ti itt? - kérdezte Aliya.

- Ezt én is kérdezhetném tőletek. - Meira összefonta a karjait. - Feltételezem ugyanazt, amit mi is. Gyakorolni a Mély Sötét formázását.

A kapafogú lány Vikára pillantott és gonoszul elmosolyodott.

- A pisisre úgyis ráfér egy kis önkontroll - mondta és a barátnőjével együtt felvihogtak. Vika torka elszorult, arca kipirosodott és a fejét ösztönösen lehajtotta. Meira nem nevetett.

- Fogd be, te liba! - kiabálta mérgesen Irina és fenyegetően meglóbálta pici öklét. - Nekem nem kell mágia, hogy helyrerakjam a fogaidat.

A kapafogú lány arcáról azonnal lemállott a vigyor; gyilkos pillantást vetett Irinára.

- Igen, gyakorolni jöttük - emelte meg a hangját Aliya. - Az Elemek Terme pedig, úgy hiszem, elég nagy mindannyiónknak.

- Én is úgy hiszem - bólintott Meira. - A féleszű és a törpe egész ügyesek kezdtek lenni már, ahhoz képest, hogy időtök nagy részét inkább a mosás művészetének tökéletesítésével töltöttétek.

- Komolyan nem bírod ki sértegetések nélkül? - sóhajtotta Aliya.

- A tények nem számítanak sértésnek, még ha fájnak is - magyarázta Meira. - Van mit behoznotok és távol álljon tőlem, hogy megakadályozzalak ebben. De, Aliya, a közelébe sem érhettek már annak, ahol én vagyok.

A szőke lány arcára önelégült mosoly ült ki, a szokásos csinos kis barázdákkal a szája szélén. A szemeiben azonban különös fény csillogott.

- Az egekre, Meira, értjük - horkant fel Irina. - Annyira el vagy telve magaddal, hogy majd szét pukkadsz. Miért vagy akkor egyáltalán itt?

- Veletek ellentétben én már nem csak próbálom formálni a Mély Sötétet. Én már irányítom. Gyakoroltam eleget és tudom, hogyan használjam. És én már nem akarom csak formázgatni. Használni akarom.

Aliya gyanakodva összevonta a szemöldökét.

- Ez nagyon veszélyes, Meira - mondta a hangjában érezhető aggodalommal. - A magiszterasszony megmondta, hogy nem szabad használnunk a Mély Sötétet.

- Ezért nem fogsz soha utolérni, Aliya. - Meira gőgösen felhúzta az orrát. - Mert félsz kockáztatni, mert azt mondták veszélyes. Az őselemekre is ezt mondták, aztán mégis megtanultuk irányítani őket. Hát én megtanultam a Mély Sötétet is.

Vikát megijesztette, ahogyan Meira beszélt. A szőke lány gesztenyebarna szemei fenyegetően csillogtak. Még soha nem látta őt ilyennek.

- Meirának teljesen elment az esze - jelentette ki Irina. - A megalomániának is azért vannak határai.

- Ha nem hisztek nekem, akkor hadd mutassam meg mire is vagyok képes.

- Meira, ne! - kiáltotta Aliya.

Hiába. Meira de Dorkian széttárta a karjait és a tündék nyelvén felkiáltott. A mellette álló két lány riadtan lépett hátra, amikor a testén koromfekete fénycsíkok szaladtak végig. Aztán kicsapta a karját a mennyezet felé, amiből hatalmas csattanással egy villám csapott ki a kupolában levegő fénygömb felé. A kisülés csak egy pillanatra látszott és olyan volt, akár egy teret átszelő szerteágazó sötét repedés.

Vika hallotta a kapafogú és a kancsal lány sikolyát, ahogyan rémülten összehúzták magukat. Hallotta Irina káromkodását. Érezte, ahogy Aliya a karjába markol, hogy a védelmébe vegye. Ő maga teljesen megdermedt. Nem a hangos csattanás rémítette meg, és nem is a villám szokatlan látványa, hanem az erő, amit érzett benne.

- Normális vagy!? - kiabálta dühösen Aliya. A hangja egészen tompának hatott a villám csattanását követő némaságban. - Teljesen elment az eszed!?

- Ijesztő, ugye? - Meira mosolya már nem volt csinos, inkább fenyegető.

- Ez nem játék! Oka van annak, hogy a magiszterasszony óva intett minket a sík energiáinak használatától. - Aliya arca vörös volt. Vika még soha nem látta ennyire zaklatottnak. - Meg is ölhettél volna minket, vagy magadat!

- De nem tettem, mert tudom irányítani. Megmondtam, Aliya, én már nem próbálkozom, én már uralom.

- Ó, az összes isten szerelmére! - Irina kiáltása visszhangzott a teremben. Mindenki elhallgatott és rá szegezte a tekintetét. - Mi a bajod, Meira? Évek óta próbálod lenyűgözni Aliyát. Csak vallj neki szerelmet végre, vagy add fel. Fájdalmas nézni a nyüglődésedet.

Meira de Dorkian arca elkomorodott, csak dölyfös, gúnyos tekintete nem változott.

- Engem a legkevésbé sem érdekel Aliya véleménye - jelentette ki.

- Persze, hogy nem - gúnyolódott tovább Irina. - Ezért rázod magad előtt úgy mint egy tyúk. Te aztán tényleg kétségbeesetten vágysz a figyelmére.

- Mondja ezt a nagyszájú törpe, aki végigmajomkodta az akadémiai éveit - A szőke lány szemeiben gonosz fény villant. - Gondolom ezt történik akkor, ha nem ismered a szüleidet és a csatornában nősz fel. A patkányoktól is csak az különböztet meg, hogy képes vagy beszélni. Én legalább fel tudok mutatni valamit, én vittem valamire. Téged csak a rektor jószívűsége tart itt. Rajtam egy ilyen senki ne kérjen számon semmit.

A Meira mellett álló két lány undokul felnevetett. Irina hallgatott, ajkai megfeszültek, kezei ökölbe szorultak. Vika odalépett hozzá és óvatosan a lány vállára tette a kezét; érezte, ahogyan remeg.

- Ebből elég! - Aliya előrelépett. - Befejezted végre, Meira?

Meira hanyagul legyintett.

- Persze. Fölösleges tovább pazarolni a szót. A törpe és a féleszű is megsértődik az igazságon. Simogasd csak a fejüket, ha ettől érzed jól magad.

- Majd adok én neked!

Vika ijedten lépett hátra, amikor Irina váratlanul előrelendült. Kilépett Aliya mögül, elkiáltotta magát és kicsapta a kezét Meira felé. Hosszú haja palástként csapódott hátra a levegőn keresztülszáguldó léglökettől. Meira csak egy pillanatot habozott, védőjeleket formázott az ujjaival, majd karjaival széles köröket írt le aranyosan csillogó korongot alkotva. A gyorsan hullámzó légtömeg nekicsapódott a védőpajzsnak és szétterült rajta. A kapafogú és kancsal lány összehúzták magukat, ahogy a szél belekapott a ruhájukba és hajukba.

Vika döbbenten nézett a dühtől fújtató Irinára. Aliya szemei is tágra nyíltak a sokktól.

- Tudod te, hogy mit...

- Nem érdekel! - ordította az apró lány és újra varázslásra emelte a kezeit.

Vika odasietett, hogy megakadályozza. Meira igéje végigzengett a termen. Mindhárman egyszerre kapták oda a tekintetüket. Aliya kilépett testével eltakarva a két lányt az érkező varázslat elől, akármit is készült Meira megidézni.

Meira azonban váratlanul fájdalmasan felnyögött, a teste megremegett és tátogott akár egy partra vetett hal. A szemeiből, az orrából és a szájából sötét, sűrű anyag csorgott. Rémült pillantásokat vetett a körülötte állókra. Öklendezni kezdett és kihányta egy adagot a fekete anyagból, ami undorítóan toccsant a márványon, majd térdre esett.

- Úgy kell neked, te szőke liba! - kiabálta Irina.

Vika aggódva figyelte Meira küszködését. Fájdalmasnak tűnt. A kapafogú és a kancsal lány próbáltak neki segíteni, amikor lány teste hirtelen erősen megvonaglott. A szájából koromfekete füst kezdett ömleni, ami teljesen belepte az arcát. Füstnek tűnt, de inkább volt sötétség, egy gomolygó rés a valóság szövedékén, ami elnyelte a fényt.

A sötét semmi összeállt és formát kezdett ölteni. Egy vékony, magas, megközelítőleg emberi alakot vett fel. Nem volt semmilyen kivehető vonása, inkább egy sziluett volt, egy lemenő nap fényében megnyúlt árnyék. Vika alig bírt közvetlenül rá nézni, bántotta a szemét a látszólag mindent elnyelő sötét mélység.

A lény döbbent tekintetek kereszttüzében a négykézlába ziháló Meira mögé lépett. Talán inkább lebegett, de Vika nehezen tudta megállapítani. Lehajolt, hosszú karnyúlványával megragadta a kábult lányt és könnyedén felemelte. Meira nem ellenkezett, csak erőtlenül nyöszörgött. A sötétséglény másik nyúlványa a lány hasába fúródott, látszólag nem okozott sérülést, de Meira mégis sikoltozni és kapálódzni kezdett, amennyire erejéből tellett.

Vika a félelemtől és sokktól meredten nézte a szőke lány szenvedését. A többiek is csak álltak és bámultak. Vika tudta, hogy tennie kell valamit, a teste azonban nem engedelmeskedett. Merlara Almar szavai derengtek fel az elméjében: a tett mindig jobb a tétlenségnél. Kényszerítette magát, hogy megmozduljon, összeszorította a fogait, behajlított az ujjait, koncentrált.

A haja meglebbent, ahogyan a hullámzó léglöket végigszaladt a karján. Meira nyögve a földre zuhant, a lény pedig egészen a falig repült hátra különös, természetellenes fénytöréseket hagyva maga után. Vika ezután a földön heverő lányhoz futott és megragadta a karját, próbálta felsegíteni.

Másodiknak Aliya tért magához.

- Segíts Vikának - utasította Irinát, aztán a sokktól még mindig dermedt kapafogú és kancsal lányhoz fordult. - Ti pedig siessetek és szóljatok a rektorasszonynak! Gyorsan!

A két lány kábultan forgatta a fejét, de Aliya újabb kiáltása felrázta őket. Úgy rohantak ki a teremből, majdnem hasra estek a csúszós kövezeten.

Vika Irina segítségével a hátára fordította Meirát és a karjainál fogva vonszolni kezdték. A különös sötétséglény szakadozott mozgással közeledett feléjük.

- El kell tűnnünk innen! - mondta Irina.

- Nem lehet! - Aliya melléjük állt és kinyújtotta a karjait. Szemeit a mozgó sziluettlényre szögezte. - Nem engedhetjük, hogy elhagyja ezt a termet.

- De mégis mi ez?

- Egy síklény.

- És ez mit jelent?

- Nem tudom.

Vika a nyöszörgő Meirára nézett. Szeplős arca ragacsos volt a sötét anyagtól. Alig volt magánál és a meg-megránduló ajkain látszott, hogy fájdalmai vannak. Vika megborzongott, ahogy belegondolt, mit tehetett vele a síklény, vagy mit tett volna, ha nem lép közbe.

Aliya erőteljes kiáltása visszaverődött az Elemek Termének mozaikokkal teli falairól. A mágiája keltette léglöket még ilyen távolságból is belekapott a két lány hajába. A különös sziluettlény újból hátravetődött, de hamarosan ismét felemelkedett, nem mutatta jelét kimerültségnek vagy sérülésnek. Vikában felmerült, hogy el lehet-e egyáltalán pusztítani ennek a világnak a keretei között, amikor láthatóan a megjelenésével is áthágja a természet törvényeit.

A síklény mozgása hirtelen megváltozott, remegett és szakadozott, aztán alig követhető módon kezdett cikázni. Látszólag egyhelyben állt, vagy talán sétált, de úgy tűnt, mintha ugrándozna. Vagy olyan gyorsan mozgott, hogy Vika szeme csak pillanatokat volt képes feldolgozni belőle, vagy valahogyan megtörte a teret áthágva a távolságokat.

Aliya kapkodva formálta a kézjeleket a következő varázslatához, de a lény egy szempillantás alatt előtte termett. Karcsú alakja rémisztően tornyosult a magas lány fölé. Vika szemei nagyra nyíltak, ahogyan az éjfekete nyúlványok Aliya köré tekeredtek és elemelték a földtől. A lány felnyögött, kapálódzott, de hasztalanul.

Irina elengedte Meirát és felpattant. Vika gyorsan elkapta a szőke lány fejét, mielőtt a kövezeten koppant volna. Figyelte, ahogyan az apró lány előrelépett, a lábával dobbantott egyet és felkiáltott. A haja önálló életre kelt a testét átjáró mágikus energiáktól és úgy hullámzott körülötte, mintha vízen lebegne. A többszázéves márványlapok darabokra törtek körülötte, szilánkjaik a magasba emelkedtek és egy intésére halálos lövedékekként zúdultak a síklényre.

A természetellenes sötétségből álló lény teste látszólag elnyelte a törmelékdarabokat, de így is rázkódott és vonaglott a találatoktól. Eleresztette Aliyát, aki a földre esett és négykézláb iszkolt hátra, amennyire csak tudott.

Irina felbátorodva előrelépett és ismét a magasba lendítette a kezeit, márványszilánkok engedelmesen követték a mozdulatot. A síklény mozgása ismét szakadozottá vált, a formája bizonytalan lett, majd eltűnt éppen akkor, amikor a szilánkok felé száguldottak. A következő pillanatban bukkant elő a meghökkent lány előtt és mindkét karját a hasába mélyesztette. Irina fájdalmasan felhördült, ahogyan a magasba emelkedett. A teste görcsösen rázkódott, próbált belekapaszkodni a lény karjaiba, de azok mindig kicsúsztak a kezeiből. Az arca egy fájdalmas sikolyba torzult, de a torkán egy hang sem jött ki. Vika rémülettől dermedten nézte, ahogyan Irina lábai között vér szivárgott és csöpögött a repedezett padlóra.

Vika az ölébe fektette Meirát és remegő ujjaival jeleket formázott. Érezte az energiát a testébe áramlani, de nem foglalkozott a megformázásával, nyersen küldte a síklény felé. A lény teste azonban összezáródott, akár egy seb és eltűnt a csillámló mágikus csóva útjából. Irina teste rongybabaként hullott a földre, haja teljesen eltakarta az arcát, csak a nyöszörgése hallatszott.

Vika egy pillanattal azelőtt érezte meg a lényt jelenlétét, mielőtt a valóság szövedéke újra fölhasadt volna. A síklény ott tornyosult Vika fölött, aki belebámult az ürességbe. Úgy érezte, hogy nem csak a fényt, hanem őt is szívja magába. Aliya kiáltása és egy éles villanás zökkentette ki. Az elektromos kisülés belehasított a síklény testébe, ami rángatózni és vibrálni kezdett.

- Menekülj! - zihálta Aliya.

A síklény ekkor újból eltűnt és egy pillanattal később a magas lány előtt bukkant fel. Vika szívét elszorította a rémület. Varázslásra emelte a kezeit, de mire mozgásra bírta a nyers energiákat a síklény Aliyába mélyeszti a nyúlványait. Vika varázslata célt ért, a sílény vonagló teste eleresztette a lányt és eltűnt. Aliya földre borult és nem mozdult.

Vika teste megremegett, a szemeibe könnyek tódultak, de erőt vett magán és végigfutatta tekintetét a termen. A rémség a terem közepén jelent meg, Vika felé közeledett lassan, akadozva, a térben lévő távolságot rövid ugrásokkal áthidalva. Láthatóan nem sietett, talán óvatosságból, vagy talán tudta, van ideje, hiszen már semmi sem fenyegeti.

Vika torkát a kétségbeesés szorongatta. A mozdulatlan Aliyára pillantott, aztán Irinára, aki erőtlenül kaparászta a márványt. Az ölében Meira nyögött fel. Egyedül volt.

A felé közeledő, egyre táguló sötét mélységbe bámult. Nem látott benne semmit, egyáltalán semmit, és mégis úgy érezte, hogy valami idegen intelligencia mered rá a mélyből. Vika ekkor vette észre, hogy a lény mennyire csendes. Nem lélegzik, a mozgása semmilyen zajt nem kelt, mintha tényleg az abszolút semmi hatolt volna be a mindenségbe.

Nem tudta, mit tehetne. Mit tehetne bárki ez ellen? A szemeiben könnyek gyűltek. A tehetetlenség fojtogatta. Megérintette Meira szeplős arcát; a gesztenyebarna szemek szánalmat keltően bámultak rá segítségért könyörögve. Eszébe jutott, amiket mondott róla, hogy nem mágusnőnek való, hogy képtelen megvédeni magát, hogy egyedül semmit nem képes megcsinálni. És most egyedül volt. Teljesen egyedül. És tényleg nem tudott mit csinálni.

A gondolatok heves gyorsaságával ismét Merlara Almar szavai furakodtak tudata felszínére, mintha maga a sötét tünde mágusnő szólalt volna meg a fejében. A tett mindig jobb a tétlenségnél, mondta, még ha az eredmény bukás is. Nem illetheti senki sértésekkel azt, aki minden tőle telhetőt megtett, hiszen annál többre képtelen.

Vika újra síklényre emelte a tekintetét, ami óvatosságból vagy talán kegyetlenségből lassan kúszott felé. A lány a feje fölé emelte a kezét. A szivárványosan csillogó burok egy pillanat alatt ereszkedett le köré védelmébe véve Irinát és Meirát. Tudta, hogy nem tud ártani a síklénynek, tudta, hogy nem tarthat ki örökké, de addigis csinál valamit, mert ennél többre úgysem képes. Keserű pillantást vetett a csillogó burok mögül Aliya testére. Egy remegő sóhaj után tekintetét a síklényre szögezte.

A nyúlványok kinyúltak, és fennakadtak a burkon, nem tudtak rajta áthatolni. Vika érezte, ahogy erővel próbálja átpréselni magát, de akárhonnan próbálkozott, koncentrálta az erejét és megakadályozta. Egyre erősebben és erősebben próbálkozott, sikertelenül. Mikor abbahagyta, egy pillanatra úgy tűnt feladta. Vika mereven figyelte lényt, ami csak állt előtte, nyúlványaival a burkon, látszólag tétlenül.

Először a homályt vette észre, ami lassan telepedett köréjük. Aztán a saját zihálásának hiányára lett figyelmes és Meira sem nyögdécselt az ölében. Hamar rádöbbent, hogy megszűntek a hangok. Mire a mágia elkezdett szivárogni a pajzsából már olyan sötét vette őket körül, hogy a síklény alakját alig tudta kivenni. A lány megfeszítette magát és még több energiát koncentrált a burokba, de az éhes semmi szinte azonnal elnyelte azt. Egyre többet és többet emésztett el. A burok végül szétbomlott. Vika zihált a kimerültségtől. Bágyadtan emelte fel a fejét. Sötét karok nyúltak felé. Nem volt többre képes.

Éles fény szakította szét a lányt beburkoló sötétséget. Egy vékony, fehéren világító kar nyúlt ki és ragadta meg a síklényt. Egy éles, parancsoló hang valószerűtlen erővel zengett fel és szilánkjaira törte a fülsiketitő csendet. Egy torz nyelven szólt, amit Vika nem értett. A síklény kinyúlt a támadója felé, de egy másik fehér kéz elhárította és a fénylő tenyér a lény alakjának közepébe csapott. A síklény teste megremegett és eltűnt, hátrébb ugrott a térben. Egy magas nő követte. Fehér haja lobogott utána. A hálóinge is fehér volt. Csak egy rövid pillantást vetett Vikára erőtől vibráló ezüstös szemeivel. Arca határozott volt és céltudatos.

Valaki megérintette a lány vállát. Gallena Telarissa volt az. Lepillantott Meirára és Irinára, majd Vika szemeibe nézett és rámosolygott. A kezeibe vette a lány arcát. Puha kezei voltak.

- Minden rendben lesz - mondta nyugodtan.

Kinyújtotta a karját és egy csillogó fal emelkedett fel előttük, ami teljes hosszában átszelte az Elemek Termét és egészen a mennyezetig ért. A mágikus fal túloldalán Merlara Almar magiszter mezítláb közeledett a síklényhez. Az egész teste fehéren ragyogott.

A síklény ugrált és vibrált a sötét tünde mágusnő körül, de nem közelítette meg. Tartott a magisztertől, csodálkozott el Vika, félt tőle.

Merlara Almar rákiáltott a síklényre a különös, idegen nyelve, amitől az megdermedt, mintha megijedt volna. A sötét tünde ügyesen előre szökkent, fehéren lángoló kezeit belemélyesztette a feneketlen sötétségbe, ami a síklény testét alkotta. A fekete nyúlványok a mágusnő testére csavarodtak. A sötét tünde újból felkiáltott. A testéből áradó fényesség egyre erősebb lett, végül mindent elnyelt. Vika pár pillanatig még érezte az arcán csorgó könnyeket és a rektorasszony puha kezeit. Aztán semmit.

***

- ...a felelőtlenség önmaga büntetése, ezért értelmetlennek látom a dolog további eszkalálását. Ami pedig az én felelősségemet illeti, bocsánatot kérni nem fogok. Főként, mert fölösleges lenne és lényegében haszontalan. És én nem szeretlek haszontalan erőfeszítéseket tenni, különösen, ha van mód a helyzet megoldására.

A nő hangja nyugodt volt és kellemes, akár egy patak csobogása

- Nem is kértem a bocsánatát. - A másik nő hangja mély volt és tiszteletet parancsoló. - A felelősség teljesen az enyém. Három lányom van súlyos állapotban. Még ha a tanács osztaná is a maga nézeteit - és biztosíthatom, hogy nem osztják -, akkor is minden joggal a fejemet vennék ezért. És fogják is.

- Nem szükségszerűen. Ahogyan említettem, van egy...

- Hallani sem akarok róla - jelentette ki határozottan a mély hangú nő. - Egy tiltott síkról beszivárgó lény elegendő probléma. Nem kívánnám tetézni valami kétes, sötét tünde praktikával. A tanács teljesen kitérne a hitéből.

- Úgy hiszem, a tanács szabályai és véleménye jelen pillanatban lényegtelenek. Az igazi kérdés, hogy maga mit hajlandó megtenni.

Csend következett. Vika nehéznek érezte a szemhéjait. A szája ki volt száradva. Megmozdult, nagy nehezen kinyitotta a szemét. Sűrűn pislogott, hogy elűzze a szemeire telepedett homályt. Az első arc, amit meglátott a rektorasszonyé volt. Vika ágya mellett ült, a tekintetéből hiányzott a szokásos szigor. Fölötte Merlara Almar magasodott karba tett kezekkel. Ezüstös szemeivel és sápadt ajkaival a lányra mosolygott.

Vika körbepillantva a saját szobáját ismerte fel, a saját ágyában feküdt. Amint ez tudatosult benne rugóként pattant ülő helyzetbe és tekintetével a másik két ágyat kereste. Üresek voltak. A rektorra meredt.

- Aliya és Irina egy másik helyen vannak - mondta lassan a mágusnő. Az arca kifejezéstelen volt. - Súlyos állapotban vannak, kómában. Lehet, soha nem ébrednek fel.

Vika maga elé bámult. Egyszerre zúdultak rá az Elemek Termében történtek emlékei. Bénultan bámulta a kezeit, bele akart markolni a takaróba, sírni akart és kiabálni, de semmi ereje nem volt hozzá.

A szék megcsikordult, ahogyan Telarissa rektor fölállt. Odahajolt és megszorította gyöngéden a lány vállát, aztán felegyenesedett és egy szó nélkül a kijárat felé indult. Az ajtóban azonban megtorpant és a kelleténél egy pillanattal tovább állt ott a kezét a kilincsen pihentetve, majd megfordult. A sötét tünde mágusnőre meredt, aztán Vikára. Odalépett Aliya ágya előtti kis szekrényhez és egy kulcsot tett rá, aminek a koppanása mennydörgésként hatott a nehéz csendben. Újra Merlara Almarra emelte a tekintetét.

- Csak akkor, ha beleegyezik - mondta komolyan. - És ez meg sem történt.

A magiszter bólintott. A rektor egy utolsó pillantást vetett a zavarodottan pislogó Vikára, majd távozott.

- Tudom mi történt az Elemek Termében - szólt a sötét tünde csilingelő hangján, miután az ajtó zörgése lecsengett. - Mindannyian megtettétek azt, amit tudtatok. És jóval többet, mint ami elvárható lett volna. Meira de Dorkian neked köszönhetően van életben. Tudom, a veszteséged ez nem enyhíti. Sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned. - A mágusnő egy percre elhalgatott; ezüstös szemeivel Vika arcát fürkészte. - A rektorasszony tompította az élét, de én egy őszinte nő vagyok. És te őszinteséget érdemelsz. Aliya és Irina haldokolnak. És nincsen olyan mágia Loc Gossiában, ami meg tudná őket menteni.

Vika lehajtotta a fejét.

- Én azonban tudok egy módot - folytatta a mágusnő. Vika erre felkapta a tekintetét, a szemeibe remény pislákolt. - Tudnod kell azonban, hogy ez tiltott dolog és nem veszélytelen. A Telarissa rektor hallani sem akart róla, amiért nem hibáztatom. - Hátrapillantott a szekrényen heverő kulcsra. - Azonban hajlandó vagyok elvégezni akkor és csak akkor, ha te beleegyezel.

Merlara Almar kinyújtotta a kezét és megérintette a lány homlokát. Vika érezte az ismerős bizsergést, ahogyan a kapcsolat formálódott és megszilárdult.

- Beszélhetsz.

- Mit kell tennem? - vágta rá a lány.

A mágusnő mosolya kiegyenesedett és Vikára meredt.

- A folyamat borzalmasan fájdalmas. Maradandó károsodást okozhat, vagy akár bele is halhatsz. Megértetted?

Vika félrevonta a tekintetét, a gyomra görcsbe rándult, az ajkát harapdálta. Elbizonytalanodott. A következő pillanatban el is szégyellte magát miatta. Az, hogy itt ülök, mondta magában, Aliyának és Irinának köszönhető. Ennek nem szabadna kérdésnek lennie. Ők az egyetlenek, akiket barátaimnak nevezhetek. Ha van rá esély, hogy megmentsem őket valahogyan, nem ülhetek tétlenül.

Felemelte a fejét és határozottan bólintott. Merlara Almar arcára visszatért a mosoly.

- Van időd felkészülni. Javaslom fürödj meg és öltözz át. És ne egyél semmit, inni pedig csak vizet - Felmarkolta a kulcsot a szekrényről. - A pincelaborban foglak várni, amikor a nap lement. Ha nem jössz, megértem. - A kijárathoz lépett, a kezét a kilincsre tette és visszanézett a lányra. - És még egy dolog, Vika. Senki nem tudhat erről.

Vika bólintott. A sötét tünde mágusnő egy bátorító mosolyt vetett a lány felé, aztán távozott.

Vika percekig csak ült az ágyban és maga elé bámult. Az ujjai meg-megrándultak, ahogyan a takarót morzsolgatta. A gyomra görcsbe volt rándulva, a szívét gonosz félelem szorongatta, az elméjét undok kétségek kezdték elönteni.

***

Vika leereszkedett a hűvös pincébe. Lassan lépkedett végig a homályos és visszhangos folyosón. A gyomra összeszorult, részben az éhségtől, részben a félelemmel vegyes izgalomtól. Újra megerősítette magát a döntésében, ahogyan napközben már számtalanszor, meg fogja csinálni, akármi is történjen.

A folyosó végén lévő ajtó résnyire volt nyitva. Belülről sárgán táncoló fények szűrődtek ki. Óvatosan betolta és bedugta a fejét. Meleg csapta meg, ami falba épített kályhából áradt. A helyiséget számtalan lámpás világította be. A falak mentén lombikokkal, különös eszközökkel és szerkezetekkel teli asztalok, illetve üvegcsékkel és dobozkákkal teli masszív szekrények sorakoztak. A szoba közepén egy furcsa szék állt a kőpadlóba építve; szíjak és különös karok voltak rajta.

Vika soha nem járt még a pincelaborban. A tanoncok csak a fenti laborokat használhatták. A pincébe az oktatóknak és a vendégeknek volt bejárása. Hogy milyen kutatások folytak idelent, Vika elképzelni sem tudta.

Az egyik asztalnál Merlara Almar tett-vett. Az ajtó zsanérjainak nyikordulására felemelte a fejét és a lányra mosolygott. A lámpások tompán vibráló fényében a megszokott barátságos arcán fenyegető árnyak táncoltak.

- Gyere csak be.

Vika bátortalanul belépett. Formaldehid és alkohol szaga töltötte meg az orrát.

- Felkészültél? - kérdezte a mágusnő a lányhoz lépve. Vika az ajkába harapott és bólogatott. A sötét tünde egy pillanatig fürkészte a lány arcát, majd becsukta mögötte ez ajtót és bezárta. - Gyere.

Merlara Almar a szoba közepére vezette Vikát, ahol egy nagy, rácsos csatornalefolyó volt közvetlenül a szék előtt. A lány innen a széket is jobban meg tudta nézni. Közelről még rémisztőbbnek tűnt, ahogyan sejteni kezdte a rajta lévő karok rendeltetését.

- Vetkőzz le, kérlek - utasította a mágusnő. - Teljesen meztelenre. A ruháidat oda teheted.

Vika feszengve nekiállt levetkőzni. Miután végzett, meztelen melleit és ágyékát kezeivel eltakarva várakozott. A kellemes meleg ellenére reszketett. Egyre rosszabbul érezte magát. Szédült és hányingere volt.

- Foglalj helyet. - A sötét tünde a rémisztő székre mutatott.

A lány habozva belemászott. A bőr bevonat hozzátapadt a testéhez, a fémrudak fájdalmasan hidegek voltak. Vika rémülten kapott levegő után, amikor Merlara Almar bőrszíjjal elkezdte lekötözni a karját.

- Sajnálom, de ez szükséges - mondta. Ezüstös szemeiből együttérzés sugárzott.

Vika mindkét karját szorosan leszíjazta. A lábait a tartókba helyezte és szintén rögzítette széles terpeszbe kényszerítve őket. A lány mozdulatlanságra kárhoztatott teste irányítatlanul remegett. Némán vinnyogott, a szemeiből csorogtak a könnyek, de nem engedte magának, hogy sírjon.

Merlara Almar egy széket vitt a lány elé, majd egy asztalkát, az asztalkára pedig egy tálcát tett. A lány egy pillanatra meglátta a tálcán csörgő eszközöket, fecskendőket, apró éles késeket, fogókat.

A mágusnő odahajolt a lányhoz.

- Megállhatunk, ha szeretnéd.

Vika hevesen rázta a fejét. Már eldöntöttem, mondta magában.

- Rendben. Szükséged van egy kis időre?

A lány ismét a fejét rázta. Tudta, hogy a várakozástól csak rosszabb lesz. A mágusnő bólintott. Lehajolt és egy csészét emelt a Vika szájához. Szúrós szagú folyadék volt benne.

- Ezt idd meg. Segíteni fog egy kicsit.

A lány odahajolt és kiitta a csészét. Borzalmas íze volt. A folyadék marta a torkát, a párája az orrába hatolt, az üres gyomrában forró, maró érzést hagyva terült szét. Pár pillant múlva a hatását is megérezte. A feje elnehezedett és valami nehéz tompaság telepedett az elméjére.

A sötét tünde következőnek egy bőrszíjat vett elő, összehajtogatta.

- Korábban azt mondtam neked, hogy szerencsés vagy, hogy olyanok vannak melletted, mint Irina és Aliya. Most már úgy hiszem, ők sokkal szerencsésebbek. - A lány felé nyújtotta a bőrszíjat. - Erre harapj rá. Segíteni fog.

Vika ráharapott a szíjra, érezte a bőr ízét. Figyelte, ahogyan a sötét tünde mágusnő leült a lábai közé, aztán behunyta a szemeit. Minden erejével Irinára és Aliyára gondolt. Az állkapcsa megfeszült, ahogyan szorította a bőrszíjat. Zokogni kezdett. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Merlara Almar magiszter belekezdett. Ami pedig utána következett, még az örökkévalóságnál is hosszabbnak.

***

A sirályok meredeken vetődtek a tó vízébe. A csobbanást követően vizet fröcskölve újra a magasba emelkedtek, némelyiknek sikeres volt a fogása. Árnyékaik telepettyezték a Loc Gossiát Gossia városával összekötő hidat. Vika zihálva szaladt a híd peremén századok óta ácsorgó, a madarak által meggyalázott szobrok alatt. A hátán egy nagy, háromszög alakú sötét bőr tök imbolygott. A másik kezével a holmijait tartalmazó kis zsákot próbálta a vállán tartani, de állandóan lecsúszott kibillentve az egyensúlyából. Végül feladta és inkább a hóna alá szorította.

A híd közepén egy sötét hajú lány ült a peremen és a szaladó Vika felé mutatott. Mellette egy másik lány állt, hosszú szőke haját zászlóként dobálta a szél.

Vika megállt előttük, összegörnyedt és szuszogott.

- Nem kell így rohannod. - Aliya lecsúszott a híd pereméről és a két lány fölé magasodott. - Nem hagyunk itt senki kedvéért.

- Meg még a hercegnő hintója sem érkezett meg. - Irina vigyorogva Aliyára bökött, aki láthatóan nem díjazta a megjegyzést.

Vika a lábai közé ejtette a zsákját, kifújta magát, a ruhája ujjával megtörölte izzadt homlokát, és a két lányra mosolygott. Aliyához lépett és magához szorította, fejét a mellkasára fektette és nagyot sóhajtott.

- Rám is rám fér egy ölelés - mondta vicceskedve Irina.

Vika kibontakozott Aliya karjai közül és szorosan megölelte az apró lányt is. Utána felemelte a kezeit és szinte már a mesterek hanyagságával varázsolt.

- Bocsánat - küldte a mentális üzenetet Vika. - Régóta vártok rám?

- Dehogy - felelte Aliya. - Irina is csak az előbb ért ide, miután kidobták.

- Nem értem, miért nem engedik, hogy legalább kialudjam magam - morogta Irina. - Levizsgázunk és utána egyből ki is rúgnak. Még fürdeni is szerettem volna.

- A te esetedben érthető. Ha rajtad múlna, hónapokig meg sem mozdulnál.

- Azért annyira nem szerettem itt lenni.

Vika kicsatolta a mellkasán feszülő szíja, és óvatosan a földre tette a tokot.

- Az micsoda? - kérdezte Irina.

- Egy hárfa. - Vika kinyújtóztatta befesztül izmait.

Az apró lány elgondolkodva meredt a tokra.

- Még így sem tudom mi az - mondta.

- Egy hangszer - magyarázta Aliya. - Honnan szerezted?

- A magisztertől kaptam ajándékba - mosolyogta Vika. - Egyszer hallottam, amikor játszott rajta. Látta, hogy megtetszett és nekem adta.

Vika nem tudta, a mágusnő miért adott neki egy ennyire értékes tárgyat. Egy eredeti tünde hárfa a Szakadás idejéből, amit ember keze nem érintett. Egészen mostanáig.

- Rendes tőle. De mit csináltál a magiszternél? - érdeklődött Irina az arcába csapódó hajával viaskodva.

- Elbúcsúztam tőle - válaszolta Vika. - Nagyon sokat tanultam tőle és meg akartam köszönni. Meg elköszöntem a rektorasszonytól is. Ezért késtem.

- Én is szerettem a magisztert - közölte az apró lány. - Ő volt a legjobb oktatónk, sőt, szerintem a legjobb az akadémia történetében.

- Ez nagy szó tőled - szólt Aliya.

- Úgy van. Miért nem szóltál, Vika? Mehettünk volna együtt.

- Még aludtál - mondta Vika.

- Miért nem ébresztettetek fel? - kérdezte Irina. A karját az arca elé emelte, a szél rácsavarta a haját.

- Téged egy igrez lovasroham se tudna felébreszteni - mondta gúnyosan a magas lány. Felpillantott a fölöttük alacsony elhúzó sirályra. - Na, menjünk. Segítsek a hárfát vinni?

Vika megcsóválta a fejét. Aliya segített neki a hátára csatolni a hangszert. Az egyik kezében a saját és Vika csomagját fogta, a másikkal a lány kezét.

- Szóval, mit terveztek? Levizsgáztunk, végeztünk, szabadok vagyunk. - Irina felkapta a zsákját. Amint felegyenesedett a szél a haját azonnal az arcába csapta, a szája is tele ment vele. Megrázta a fejét és köpködött, majd a kezével széthúzta az arcába boruló haját mint egy függönyt.

- Még nem végeztünk - jelentette ki Aliya. - Hátra van a diplomamunka, hogy igazi mágusnők legyünk. Te miből írod majd?

Irina fájdalmasan felnyögött.

- Képes vagy csak egy napra lazítani? Végre kijutottunk az akadémiáról. Engem nem érdekel a diplomamunka. Én szórakozni fogok. - Kinyújtotta a kezét Gossia városa felé. - Egy hétig csak enni, inni és mulatni fogok, meg ami még belefér. Végigjárom az összes fogadót és ivót.

- Meglátogatod a futárfiút is? - vigyorgott Aliya.

Irina arcára kacér mosoly kúszott.

- Arra mérget vehetsz. - Az apró lány vágyakozó tekintetét a közeledő városra vetette. Egy pillanattal később hunyorogva meredt valamire a híd végében. - Az ott Meira?

Vika a kezével ernyőt tartott a szeme fölé. Tényleg Meira de Dorkian állt ott, szőke haját lágyan dobálta a szél, egyenesen feléjük nézett, úgy tűnt rájuk vár.

- Vajon mit akarhat? - morfondírozott Aliya.

- Biztos még egyszer utoljára elmondja mekkora senkik vagyunk. Erre én megsértem valamivel, mire ő törpének nevez és így tovább - vezette le Irina. - Bár az utóbbi hónapokban eléggé visszafogta magát. Szinte került minket.

Közelebb érve Meira a három lány elé lépett.

- Nem kell mondanotok semmit, csak szeretném, ha meghallgatnátok. Utána hagylak is titeket. - A szőke lány hangja és tekintete egészen más volt, mint amire Vika emlékezett. Hiányzott belőle az arrogancia és a lenézés.

- Jöttél bepótolni a kihagyást? - gúnyolódott Irina. - El nem tudom képzelni, hogyan bírtad ki hónapokig anélkül, hogy rajtunk köszörüld a nyelved.

Meira ajkai megfeszültek, gesztenyebarna szemeit az elégedetten vigyorgó Irinára szegezte. Látszott rajta az irritáció, de láthatóan uralkodott magán és nem vágott vissza valami sértéssel.

- A mondandóm mindannyiótoknak szól. Különösen Vikának - mondta. Vika meglepetten pislogott. - Ha végeztél a gúnyolódással, akkor elkezdeném.

Az apró lány elhallgatott és finom bólintással jelezte Meirának, hogy folytassa. A szőke lány Vikához fordult.

- Ami az Elemek Termében történt, az az én hibám volt. Nem sokra emlékszem, de a te arcodra tisztán. Másoktól megtudtam mi történt és...

Elhallgatott, végignézett a három lányon, a tekintete hosszabban időzött Aliya arcán.

- Bármikor szükséged van segítségre - folytatta Vikához fordulva -, ha bármelyikőtöknek szüksége van segítségre, csak kérnetek kell. És ha bármikor Viradorban jártok, Ersbel mellett, a Dorkian birtokon mindig szívesen látnak majd benneteket. Csak annyit kell mondanotok, hogy Meira de Dorkian barátia vagytok. Ennyit szerettem volna.

Meira végignézett a három lányon, egy rövid pillantást vetett arra, ahogyan Aliya Vika kezét fogta, majd sarkon fordult és egy szó nélkül elsétált.

- Meira! - kiabált utána kisvártatva Aliya. - Megyünk megünnepelni a sikeres vizsgákat. Nincs kedved csatlakozni?

A szőke lány visszafordult. Az arcára kiült az a csinos mosoly az apró barázdákkal a szája széleinél.

- Tudom, hogy csak udvariasságból kérdezed, de azért köszönöm. - Azzal ment tovább.

- Ez ugyanaz a Meira volt, akit éveken át ismertünk? - kérdezte Irina ledöbbenve. Mindkét kezét belepte a haja, ahogyan próbálta kordában tartani. - Elismerte a hibáját. Nem nevezett törpének.

- És Vikát is először szólította a nevén - tette hozzá Aliya. - Lehet, hogy undok és arrogáns, de úgy tűnik szorult belé becsület - Aliya lenézett Irinára. - Ahogyan te is idegesítő vagy, de...

Elhallgatott. Irina a hajzuhatag alól kíváncsian a magas lányra meredt.

- De mi? - kérdezte végül.

- Micsoda?

- Akartál valamit mondani. Idegesítő vagyok, de...

- Nem. - Aliya elmosolyodott. - Csak idegesítő vagy.

Irina morogva összeráncolta a szemöldökét.

- Na, menjünk - mondta végül. - Kezdek éhes lenni.

- Azt hiszem mi is maradhatunk egy hetet. - Aliya Vikára pillantott, aki közelebb bújt hozzá, ahogyan sétáltak a hídon. - Utána elmehetnénk a családomhoz Viradorba. Persze, miután Irina kiduhajkodta magát.

Az alacsony lány meglepetten kapta fel a fejét, az arcából az összes hajat elfújta a szél.

- Én is meg vagyok hívva?

- Ha tudsz viselkedni.

- És ha nem tudok?

- Akkor a pajtában alszol.

Irina legyintett.

- Aludtam már rosszabb helyen is.

A három lány besétált Gossia városának délutáni forgatagába és hamarosan eltűntek a díszes utcácskák nyüzsgésében.