Vance egy szatyorral kezében sétált az utcán. Igyekezett nem nézni senkire és nem is szólt senkihez. Már ismerte a pillantásukat és minden mondanivalójukat. Azután az este után az egész élete megváltozott. Ő lett a Megperzselt Fiú, akit a boszorkány megjelölt és a szolgájává tett és a babonás helyiek kiközösítették emiatt. Igen, megégett, csúnyán a jobb karján és az arcán, de ez olcsó ár volt ahhoz képest, ami a barátaival történt. És igen, segít Fridának, mert a nő megkérte őt és miután az emberek elfordultak tőle más nem maradt a számára csak a varázslónő, aki legalább adott neki valamit, amitől hasznosnak érezheti magát. De nem volt szolga. Fridának eddig sem volt szolgája és nem hitte, hogy most lenne egyre szüksége. Vance inkább úgy gondolta, hogy megszánta őt, habár sosem mondta és nem is látta a nőn ezt. Szánalomból kérte fel őt segítőjének még úgy is, hogy Fridának volt a legkevesebb köze ahhoz, ami történt, mert nekik nem szabadott volna játszaniuk a tűzzel.

   Az ork fiú megállt egy pillanatra az épület ajtaja előtt. Az őrök végignéztek rajta, majd egy szó nélkül intettek. Már mindenki tudta, hogy kihez jött ide, ezért már senki sem állította meg, senki sem szólt hozzá. Úgy járt a környéken mint egy szellem és úgy is érezte magát.

   Bemenet és elindult fel a legfelső emeletre, ahol a tűzkirálynő lakott. Megállt az ajtó előtt és bekopogott, de nem jött válasz. Frida mindig szólt mikor nem akarta, hogy zavarják, de most nem szólt, sőt, tudta, hogy Vance jönni fog. A fiú megfogta a kilincset és lenyomta. Az ajtó nyitva volt. Halkan bement. A nappali úgy nézett ki mint eddig. A közepén egy nagy asztal állt rajta mindenféle könyvek, edények, kövek és papírok. A falak melletti szekrényeken szárított növények lógtak és különféle üvegcsék sorakoztak.

   Vance lerakta a szatyrot és a szoba közepére ment, hogy belásson az innen nyíló két nyitott ajtón. Az egyik a hálószobába vezetett, a másik pedig a varázslónő privát dolgozószobájába. Ahogy a dolgozószoba ajtaján bepillantott meg is látta Fridát, ahogy az asztalnál ül és mozdulatlanul egy pontot néz valahol távol. Az ork közelebb lopakodott, aztán megdermedt mikor a nő megszólalt.

   - Emlékszem arra az éjszakára. A viharra.

   A fiú először azt hitte hozzá beszél, de inkább csak magában beszélt és egyáltalán nem vette észre Vance-t, aki egészen az ajtóig lopakodott. Frida gyönyörű volt mint mindig, de most sokkal gondterheltebbnek tűnt mint máskor és úgy tűnt teljesen elveszett a saját gondolataiban. Az asztalon előtte kártyák hevertek, amiken valamiféle képek voltak.

   - A vihar közeledett, de a Hold még magasan járt és annak a fényéből megszületett ő -folytatta a nő. -Egy nő talált rá és magához ölelte a fényszülöttét, felnevelte mintha a sajátja volna. A nő megmutatott neki sok csodát, ahogy egy jó anyának azt kell.

   Frida elhallgatott és mosolygott néhány pillanatig, aztán hirtelen elszomorodott.

   - Emlékszem arra az éjszakára, mikor az ég tűzbe borult. Az anya mentette gyermekét és elbújtak. Vártak rejtekhelyükön, hogy majd az új nappal jobb lesz, de a remény sosem jött. Csak lassú rothadás és pusztulás várt rájuk. És még akkor is mikor a remény végül megmutatta arcát már túl késő volt. A Hold szülötte árva lett.

   A nő újra elhallgatott. Vance-nek már úgy tűnt, hogy el fogja sírni magát.

   - Gyenge volt és egyedül. A sírására mindenhonnan csak csend volt a válasz. Botladozott és küszködött, végül kimerülten és megkínzottan lefeküdt és utolsó leheletével átadta magát az éjszakának.

   Újabb csend, aztán valami megváltozott. Frida arca megrándult, a keze ökölbe szorult.

   - De a Hold, ami egyszer életet adott neki, felébresztette újra és az árva gyermek újjá született. Emlékezett és nem felejtett -a nő vicsorgott és egyre dühösebbnek hangzott. -Emlékezett a Vakokra és az Ártókra. Kinyitotta a szemét és látott. A romlást és pusztulást, amit okoztak neki. Érzett. A fájdalmat és a magányt. Emlékszem arra az éjszakára, mikor az árva Hold gyermek magához ragadta új életét és tűzbe borította az eget.

   Vance még soha nem látta Fridát ennyire dühösnek. A nő egész teste meg volt feszülve, aztán egy sóhajjal az arcát a tenyerébe temette, majd az előtte lévő kártyákra nézett és a gondterheltség jelent meg újra az arcán.

   - Frida? -szólt halkan Vance pár pillanatnyi csönd után.

   A nő meglepetten kapta oda a fejét, mintha most riadt volna föl az álmából.

   - Vance? Mióta vagy itt?

   - Én csak...

   - Nem számít -legyintett Frida. -Mit hallottál?

   - Csak beszéltél valami Hold gyermekről.

   - Ó, igen -a nő szája gyenge mosolyra húzódtak. -Az csak egy régi mese, ami eszembe jutott.

   Újra lenézett a kártyalapokra és a mosoly lekopott az arcáról.

   - Minden rendben? -kérdezte Vance. -Tudok valahogy segíteni?

   A varázslónő nem felelt. A fiú még várt egy kicsit, aztán úgy döntött jobb, ha magára hagyja a nőt, de ahogy fordult el Frida utána szól.

   - Vance. Gyere ide, kérlek.

   Vance óvatosan belépett az ajtón és az asztalhoz sétált.

   - Tudod, hogy mik ezek? -kérdezte Frida a kártyákra mutatva.

   Az asztalon sok kártyalap hevert kiterítve hátlapjukkal felfelé. A nő előtt négy lap volt képpel felfelé. Egy felül, alatta pedig három.

   - Nem -rázta a fejét az ork fiú.

   - Múlt, jelen, jövő -mutatott Frida egymás után a lapokra balról jobbra.

   - És az a felső?

   A felül lévő lapon egy nő volt, aki egy trónon ült fekete ruhában, fehér köpenyben, fején csúcsos kalappal, ölében egy tekerccsel.

   - Ő a Főpapnő -magyarázta Frida. -A tudást, bölcsességet és titokzatosságot jelképezi. Megfigyel, de nem avatkozik be. Nem dönt, csak megmutatja a lehetőségeket. Megtanít hogyan lásd meg a titkokat és a rejtett dolgokat. Ő engem jelképez.

   Vance felpillantott a nőre, majd vissza a lapokra.

   - És a többi? A múlt, jelen és jövő?

   A varászlónő a bal szélső lapra mutatott, amin egy fekete köpenyes, csuklyás férfi volt a kezében egy pálcával, előtte egy kör alakú asztallal, amin tálak és különféle szerszámok voltak, feje fölött pedig a végtelenség jele.

   - A Mágus. A siker, beteljesülés, kreativitás és intellektus. Azt jelenti, hogy a múltban elértük a célunkat, létrehoztunk valamit és az most a valóság.

   A fiú nézte a kártyát. A Király halála jutott az eszébe. A jelent jelképező lapra pillantott, ami sokkal baljóslatúbb volt. Egy csatamezőn a holttestek között egy fekete csontváz sétált kaszával a kezében.

   - A Halál -mondta halkan és felnézett a nő kék szemeibe.

   - A szükséges vég -mondta Frida. -Egy új élet kezdete. Minden véget ér egyszer, semmi sem örök, folyton változik. Valami történik most. Valami változik és nem a jó irányba.

   A mellette lévő kártyalapra mutatott, ami a jövőt jelképezte. Két kutya volt rajta, akik egy kis kút mellett a Holdra vonyítottak.

   - A Hold -folytatta a nő. -Képzelet, álmok, őrület, megtévesztés, zavar és félelem.

   - És ez biztos?

   - Senki sem látja a jövőt és senki sem képes megjósolni, de ez valamiért újra és újra előjött. Ez jelent valamit.

   - De tudunk csinálni valamit?

   Frida felnézett a fiúra. A tekintetük összeakadt. A nő kék szemei zavarba ejtően hosszú ideig bámultak Vance-re.

   - Nem tudunk, Vance -mondta a varázslónő. -Nem tudom mi okozza ezt, mi történik éppen és hogyan fog ez manifesztálódni. Csak annyit tehetünk, hogy felkészülünk és figyeljük a jeleket. Illetve... még egy dolog...

   A képpel lefelé terített lapok felé nyúlt.

   - Meg tudjuk nézni hova vezet ez az egész -megfogott egy kártyát és anélkül, hogy megnézte volna Vance elé emelte. -Mond, mit látsz?

   - Ez egy torony, amibe villámok csapnak.

   - Ettől féltem -sóhajtotta a nő és letette a lapot a többi mellé.

   - Miért? Mit jelent a torony? -kérdezte Vance. Már képtelen volt elrejteni az aggodalmát.

   Frida a fiú szemeibe nézett.

   - Drasztikus változást. Pusztulást és káoszt. Sötét napokat.